10. fejezet

Gondoltam kiszellőztetem a fejem és átmegyek Ottóékhoz az ottmaradt bringámért. A gyűrűt gondosan elraktam a szobámban. Kifelé menet felkaptam az ágyról a mobilomat, de rögtön vissza is dobtam. Ugyanis a tavalyi telefonom volt az. Ezt nem hiszem el. Túl sok az egybeesés. Amiben odaát voltam, azokból a cuccokból semmi sincs meg, de ami a legfurcsább, hogy olyan az egész, mintha soha nem is lettek volna. Amikor kinyitottam a kertkaput, észrevettem, hogy a biciklim a kerítésnek van támasztva belülről. Ez még nem jelentett semmit, mert Ottó visszahozhatta, és ennek volt is realitása. Na mindegy, gondoltam legalább nem kell gyalog mennem, úgyis rég tekertem már. Kényelmes tempóban megpróbáltam végigjárni azt az utat, amit emlékeim szerint legutóbb haladtam. Először a mobiltelefonosnál álltam meg. Benéztem az ablakon és ugyanaz az illető volt a pult mögött, akitől a memóriakártyát vettem. Megint egy plusz pont nekem. Gondoltam rá, hogy bemegyek és megkérdezem tőle, hogy emlékszik e rám az elmúlt napokból, de végül is letettem róla, mert sokan voltak az üzletben és nem akartam feltartani. Szép lassan tekertem tovább. Meggondoltam magam és nem Ottó felé fordultam, hanem a volt tüntetés helyszíne felé. Az úttesten, ahol a rendőrökkel hadakoztunk nem tudtam megállni, mert most nem volt lezárva ez a szakasz az autók elől és nagy volt a forgalom. Körülnéztem és próbáltam felidézni a dolgokat. Megláttam azt a házat, ahová bemenekültem a lövések és a katonák elől. Gyalogosan a biciklit tolva odasétáltam. Minden második lépésnél visszanéztem, mert olyan érzésem volt, mintha valaki le akarna lőni hátulról. A bejárati ajtó előtt a járdán felidéztem annak a fiatal srácnak az arcát, aki tudtán kívül megmentett. A bejárati ajtót kicserélték és a fal is teljesen sima volt. Nem volt rajta egyetlen lövésnyom sem. Próbáltam benyitni, de zárva volt. Végignéztem a kaputelefonon a neveket, de egyik sem volt ismerős. Egy kicsit még álltam ott hátha valaki kinyitja, de nem jött senki. Kezdett esteledni, így hazatekertem, hogy majd másnap folytatom a nyomozást. Lefekvéskor a kezembe vettem a gyűrűt és addig nézegettem, ameddig el nem aludtam.

Hirtelen telefoncsörgésre riadtam fel. Először azt sem tudtam hol vagyok. Felugrottam, és vigyázzba vágtam magam, mert azt hittem menni kell appelre. Két másodperc elteltével már teljesen képben voltam mindennel. Felvettem a telót. Ottó kérdezte, hogy átugrok e hozzájuk. Mondtam, hogy ma még igen, de pontosan nem tudom mikor, mert még más dolgom is van. Ebben maradtunk. Ránéztem az órára, fél tíz volt. Elég sokat aludtam, ahhoz képest, amit szoktam. Felöltöztem és kimentem a konyhába kajálni. Élveztem, hogy azt ehetek és annyit, amennyit csak akarok. Anyám már nem volt itthon, elment dolgozni. Reggeli közben a konyhakövet néztem és elfogott valami fura érzés. Nem tudtam mi és nem is tartott sokáig, ezért nem foglalkoztam vele. Felültem a bringámra és visszatekertem a házhoz, ahol minden kezdődött. Az ajtót ismét zárva találtam, de szerencsém volt, mert egy idősebb úr pont akkor jött haza valahonnan, és beengedett a kapun. A lépcsőház belülről nem sokat változott, de építettek egy korlátot a fal mellé, ahova a bringákat lehetett lakatolni. Amíg az öreg a lépcsőn baktatott felfelé, addig én lelakatoltam. Szép lassan elindultam utána. Az öreg jobbra fordult, pont arra amerre én is annak idején. Megálltam és adtam neki egy kis előnyt. Nagyon lassan ment és nem akartam őt megelőzni. Közeledtem az ajtóhoz, ahol Dezsőék laktak. Egyszer csak az öreg megállt az ajtó előtt és a zárnál matatott. Nem nézett vissza, csak becsukta maga mögött az ajtót. Tehát Ő lakik most itt. Nem tudtam mitévő legyek, de ha már amiatt jöttem, hogy megtudjak valamit, akkor gondoltam becsöngetek. Kisvártatva megjelent az ajtóban és rám nézett.

- Miben segíthetek fiatalember? - kérdezte rekedten.

- Én csak… - dadogtam -, én csak meg szeretnék kérdezni valamit.

- Tessék csak.

- Ismerte az ön előtt itt lakókat?

- Fiatalember, itt nem lakott előttem senki, hacsak nem a szüleimre gondol, mert én mindig is itt laktam.

- Biztosan nem lakott itt egy Anna nevű lány?

- Hát lakni lakott, sőt, most is itt lakik, de már nem nagyon lány.

- Persze, persze én is úgy gondoltam. Tehát lakik itt egy Anna nevű hölgy?

- Lehet, hogy öreg vagyok, de mintha az előbb már elmondtam volna. Jelenleg nincs itthon. Mit akar a nővéremtől?

Mint a villámcsapás, úgy vágott belém a felismerés. Ez Anna öccse, akit elbújtattak a spejzban! Tehát ő is túlélte a poklot és ezek szerint Anna is.

Gyorsan rögtönöznöm kellett valamit.

- Van valamim, ami esetleg érdekelné őt.

- Esetleg egy könyv? Akkor miért a lakásán keresi, miért nem a boltban?

- Meg tudná mondani pontosan hol van az a bolt?

Az öreg elmondta, de nem örültem neki amit hallottam. Elköszöntem tőle és elindultam Annához. Amikor megálltam az üzlet előtt, felnéztem a feliratra és rossz érzés fogott el. D NNA. Ez volt az a könyvesbolt, aminek néhány napja Ottó bevágta a kirakatát, amit azóta már újra üvegeztek. Összeszűkült gyomorral benyitottam. Az ajtó felett megszólalt az ajtónyitó csengője.

- Jövök, egy pillanat! - szólt ki hátulról egy idősebb női hang. Kis üzlet volt, alig tíz négyzetméteres. Az egyik oldal teli volt könyvekkel és régi folyóiratokkal, a másik oldalon pedig különböző ajándéktárgyak és ékszerek voltak. Egyszer csak megjelent egy idős nő.

- Miben segíthetek? - kérdezte.

Nem szóltam semmit, csak néztem őt. Az arcát fürkésztem és próbáltam felidézni a régi vonásait. Nagyon sokat változott, látszott rajta, hogy sokat szenvedett. Ha 1944-ben tizennégy éves volt, akkor most kereken nyolcvan.

- Jól van fiatalember? - kérdezte.

- Igen jól vagyok. Nem vásárolni szeretnék, csak hoztam valamit, ami esetleg érdekelheti.

- Igen? Mégpedig? Könyv? Ékszer?

- Ékszer - mondtam neki.

- Mutassa.

Belenyúltam a zsebembe és elővettem a gyűrűt. Kiraktam elé a pult üveglapjára. A kezébe vette, de le is rakta mindjárt, mert nem látta rendesen. Felrakta az orra hegyére a szemüvegét és újra felvette az ékszert. Először csak nézegette, aztán rám nézett. Könnyes volt a szeme.

- Honnan van magának ez a gyűrű?

- Úgysem fogja elhinni ha elmondom.

- Azért csak próbálja meg nyugodtan.

- Nem emlékeztetem valakire? - kérdeztem halkan.

Körülbelül fél percig szótlanul nézett rám. Láttam, hogy próbálja agyban összerakni a kirakós játékot.

- Ez nem lehet igaz. Te lennél az? - motyogta maga elé.

- Én mondtam, hogy nem fogja elhinni, és nem is igazán tudom én sem megmagyarázni.

- Furcsa voltál nekem már a blokkban is. Látszott rajtad, hogy nem közülünk való vagy. Az is furcsa volt, ahogy berobbantál az életünkbe.

- Nem tudok rá semmilyen tudományos magyarázatot adni én sem, de egyszer csak ott voltam és onnan már sodródtam az eseményekkel.

- Ez az édesanyám gyűrűje volt - mondta.

- Tartsa meg nyugodtan, magát illeti - biccentettem a gyűrű felé. Furcsa volt ez az egyszer tegező, másszor magázó stílus. Nem tudtuk egymást hova rakni az időben.

- Kérsz egy teát? - kérdezte, miközben felhúzta a gyűrűt az ujjára.

Innentől fogva legalább három órán át beszélgettünk. Röviden elmondtam neki, hogy velem hogyan történt minden, a tüntetéstől a gázkamráig. Ő elmondta, hogy miután kiderült róla, hogy nő, átvitték a női blokkba és ott is maradt egészen a felszabadulásig. A háború után az út felét gyalogosan tették meg hazáig, de sokan nem bírták és meghaltak. Auschwitzban felfázott, kapott egy fertőzést és emiatt sosem lehetett gyereke. Sosem ment férjhez. Az öccsével lakik a szülői házban. Az öccsének vannak gyerekei, akiknek ő a kereszt anyja, de már nagyok, így a felesége halála után, az öccse visszaköltözött a nővéréhez. Az apja, Dezső, szintén túl élte a holokausztot, bár az egyik lábát levágták vérmérgezés miatt. A hetvenes évek közepén halt meg. Elmondta Annának, hogy nekem köszönheti azt, hogy akkor nem őt gázosították el, és az én emlékemre csinált valamit. Furcsa volt ezt hallani, hogy az én emlékemre, de az ő szemszögéből én tényleg meghaltam. Az is furcsa volt, hogy Dezsőről múlt időben beszéltünk, amikor alig pár napja még beszéltem vele. Az én emlékeimben sokkal jobban élt a fiatalkori arca, mint a saját lányáéban. Sok dologban segítettem emlékezni Annának, mert az én élményeim sokkal frissebbek voltak. Nekem minden a múlt héten történt.

- Gyere ki az üzlet elé - hívott Anna.

9. fejezet

- Fogjátok erősen! Fordítsátok oldalra, nehogy megfulladjon a hányásában.

Éreztem, hogy valaki megragadja a vállam és oldalra fordít. A szédülésem elkezdett szűnni, de folyamatosan hánytam és erős fehér fényt láttam. A halálközeli élménybeszámolók szóltak hasonló tapasztalatokról.

- Jól van nyugi, nem lesz semmi baj - mondta egy hang valahol fölöttem.

- Nővér! Nővér! Felébredt! - kiabálta ugyanaz a hang.

Lassan kezdett kitisztulni minden. Felnéztem és egy fehér ruhás nő állt mellettem, aki egy ágytálat tartott a kezében, amibe az imént hánytam. Kezdett a keserű íz eltűnni a számból.

- Hol vagyok? - kérdeztem

- Jó helyen, kórházban - mondta.

Körülnéztem és egy modern kórház, mennyezetig kicsempézett, szobájában voltam, mellettem modern műszerek.

- Milyen évet írunk?

- Csak nyugalom, nem történt semmi komoly, továbbra is 2010-et.

Maradj nyugton, pihenned kell.

- Mi történt velem?

- Baleseted volt, nagyon megütöttek.

- Azt mondta 2010-et írunk?

- Igen azt. Pár napig nem tudtál magadról, de most már minden rendben lesz.

Visszatértem.

A gyengeségtől elaludhattam, mert mire ismét kinyitottam a szemem, addigra a mellettem lévő kis szekrényen volt pár szem narancs, egy doboz rostos üdítő és sima háztartási keksz. Állítólag anyám volt bent. Nem éreztem magam gyengébbnek, mint az utolsó napokban, de persze erősebbnek sem.

Még mindig nem értettem mi történt pontosan. A nővér szerint megvertek vagy mi, és napok óta a kórházban fekszem. Ha igaz amit mond, akkor nem voltam sehol, nem menekültem senki elől és nem akartak megölni gázkamrában sem. Kérdéseimre Ottó adta meg a választ, amikor másnap bejött látogatni. Észre sem vettem, hogy bejött csak amikor megszólalt az ágyam mellett.

- Na szevasz, mintha egy kicsit fogytál volna az utóbbi időben - mondta vigyorogva.

- Szevasz. Mi van?

- Velem semmi, de téged jól fejbevertek a rendőrök.

- Milyen rendőrök? - értetlenkedtem.

- Nem emlékszel? Tüntetni voltunk.

- Arra emlékszem, csak arra nem amikor fejbevertek.

- Nem csak fejbevertek, hanem amikor a földre kerültél, még rád is tapostak véletlenül. Minket visszaszorítottak a kordon mögé, de te és még ketten a földön maradtatok. Nem engedtek vissza hozzátok, ehelyett mentőt hívtak nektek. A két másik srácot már kiengedték aznap, de beléd csak mára tudtak lelket verni. Gittával beszéltem, üdvözöl és üzeni, hogy nemsokára itthon lesz - fejezte be.

Miután Ottó elment, próbáltam újra rendezni a dolgokat. Mindenki szerint itt voltam végig, szerintem meg nem. Én igenis 1944-ben voltam, ahol kis híján halálra dolgoztattak és meg akartak ölni.

Nehéz volt megemészteni a valóságot, de annyira életszerű volt, hogy nem hagyott nyugodni. Mondjuk annak azért örültem, hogy nem haltam meg. Elhatároztam, hogy amikor kiengednek innen, akkor az interneten található összes létező forrást fel fogom kutatni annak érdekében, hogy megnyugvást találjak az álmomra. Hirtelen felültem az ágyban. Dehát el tudom kezdeni innen bentről is. Lassan kisétáltam a folyosóra és megkérdeztem a nővért, hogy a ruháink hol vannak? Arra gondoltam, hogy ha a dzsekim és a telóm megvan, akkor az azt igazolja, hogy végig itt voltam és csak egy rossz álom volt az egész. Mondta, hogy a mellettünk lévő szekrényben. Meg köszöntem neki és megvártam, amíg továbbmegy a dolgára. Odaálltam a szekrény elé és nagy levegőt vettem. Kinyitottam. Valóban volt bent egy kabát és egy farmer nadrág, de nem az enyém volt. Először azt hittem, hogy rossz szekrényt nyitottam ki. Meg is kérdeztem a velem egy kórteremben fekvő beteget, hogy ez az én szekrényem. Azt válaszolta, hogy igen. Újra kinyitottam. Leakasztottam a kabátot és megnéztem közelebbről. Az enyém volt. De nem az a kabát, amiben a tüntetésre mentem és nem az, amit elégettek 1944-ben. Egy régebbi kabátom volt, amit azelőtt hordtam, hogy a másikat megvettem volna. Végig néztem a polcot is, de a telefonom sem találtam. Eddig az én történetemet igazolta a kabát és a teló hiánya, mert hol máshol is hagyhattam volna, ha nem auschwitzban? Ez a dolog sokáig nem hagyott nyugodni, de végül is arra a következtetésre jutottam, hogy az a tárgy, ami a múltban megsemmisült, az értelemszerűen nem létezhet a jelenben.

Délután anyám volt bent látogatni. Kaptam tőle fejmosást, hogy Ő megmondta így meg úgy. Teljesen jogos volt, amit mondott, de az elmúlt napok tapasztalatai miatt nem nagyon volt rám hatással. Mondta, hogy a telefonomat ő vitte haza, mert nem akarta, hogy ellopják a kórházból. Sokan panaszkodnak a kórházi kosztra, de én úgy éreztem, hogy életemben nem ettem ilyen finomat és ilyen sokat. Még két napot tartottak bent, ameddig egy picit összeszedtem magam, utána kiengedtek. Anyám jött értem kocsival. Mondtam neki, hogy amikor jön, akkor hozza már vissza a telefonom is, mert néhány havert, meg Gittát is fel akarom hívni, meg a közösségi oldalakon is körül akarok nézni. Elköszöntem a többi betegtől, meg a nővérektől. Épp indultunk volna lefelé a lépcsőn, amikor éreztem, hogy vécére kell mennem. Mivel az álmom szerint csak napok óta ettem rendszeresen szilárd ételt, épp itt volt az ideje. Ez a wc megváltás volt a táborban tapasztalt latrinákhoz képest. Miután végeztem, megfordultam, hogy lehúzzam, de kővé dermedtem. A székletemben valami csillogott. Lehajoltam és közelebbről is szemügyre vettem. Nem undorodtam tőle, mert az utóbbi napokban átéltem ennél undorítóbb dolgokat is. Letekertem egy darab papírt és kiszedtem vele. Egy pici, apró háromszög köves gyűrű volt. Rohantam a mosdóhoz és amennyire csak tudtam, lemostam szappanos vízzel. Egy kis aranygyűrű volt, kis zöld kővel a közepén. Igaz, hogy nem néztem bele a vécébe, mielőtt ráültem, ezért elvileg már akkor is ott lehetett, bár ezt nem nagyon akartam elhinni. Tehát mégis igaz volt az egész. Ezt a gyűrűt adta oda nekem Dezső, a kenyérdarabba rejtve, mielőtt elvittek volna a gázba. Csak bámultam és nem tudtam mit higgyek. Eddig a kabátom és főleg a gyűrű, az én állításomat igazolja, szemben azokéval, akik azt állítják, hogy végig itt voltam. Még egyszer jó erősen lemostam és zsebre raktam. Hazafelé az úton is többször benyúltam a zsebembe és megtapogattam, hogy biztosan ott van. Ott volt végig. Közben néztem az úton az embereket, hogy milyen jól élnek, meg hogy milyen szinten nem tudjuk megbecsülni azt, amink van. Még nem tudom biztosra, hogy valós volt e az időutazásom, vagy csak a fantáziám szüleménye, de rájöttem, az embernek nagyon kevés is elég lehet, és az anyagi dolgok abszolút nem számítanak. Az első dolgom, amikor beléptem a szobámba, hogy bekapcsoltam a számítógépet és rákerestem auschwitzra. Mivel eddig az úgymond "előző életemben" nem foglalkoztam ezzel a dologgal, ezért minden érdekelt ezzel kapcsolatban. Olyan ismerős dolgokat kerestem, ami bizonyítja számomra, hogy igenis ott voltam. A leírások általános dolgokat tartalmaztak, de a túlélők beszámolói már jóval hitelesebb képet adtak az egészről. Sok minden egyezett az általam megtapasztaltakkal. Nyílt az ajtó és anyám beszólt, hogy felhozta a telómat. Csak intettem neki, hogy rakja le az ágyra. A youtube-on is megnéztem néhány videót, de nem igazán kötött le, mert egyfolytában azon gondolkodtam, hogy személyesen kellene utánajárni az elmúlt napok eseményeinek. Kikapcsoltam a gépet és átöltöztem. A szekrényemben reménykedve kerestem a dzsekimet, de nem találtam.

- Anya! - kiabáltam ki neki a konyhába.

- Tessék?!

- Nem láttad a fekete bomberdzsekimet?!

- Neked nincs is fekete dzsekid!

- Tudod a levehető kapucnis! - magyaráztam.

- Ha van is, én eddig sosem láttam rajtad.

Na ezzel ki voltam segítve, de még egy jel, hogy nekem van igazam.

8. fejezet

Másnap ismét jöttek válogatni, hogy legyen aki hordja a halottakat, de volt köztük egy ismerős arc is, a kölyökképű katona. Tudtam, ha felismer, akkor nekem is menni kell. Az egyik fogoly, ki már többször volt a tűzgödörnél, kijelentette, hogy ő többet nem megy, mert embertelenek a körülmények. Inkább lőjék agyon, de nem megy. Nagyon labilis volt idegileg. Erre a kölyökképű elővette a pisztolyát és egy méter távolságról szó nélkül torkon lőtte. A zárt helyiségben hatalmasat dörrent a fegyver. Én azt vártam, hogy egyből hanyatt vágja magát, de ehelyett a torkához kapott és szép lassan letérdelt a földre, miközben az ujjai között spriccelt a vér a torkából. Pár másodpercig ebben a térdelő helyzetben maradt, utána arccal előre dőlt és nem mozdult többet. A kölyökképű elrakta a pisztolyt és kiviharzott a csarnokból. Az ott maradt katonák elkezdtek ordítani, hogy mire várunk, fogjuk meg és vigyük ki. Én elég közel álltam hozzá, ezért muszáj volt mozdulnom. Megfogtam a lábán a nadrágot, valaki pedig a két karját. Nekirugaszkodtam, hogy felemeljem, de a fizikai állapotomhoz képest is könnyebb volt, mint amire számítottam. Közben valaki odatolt egy olyan talicskát, aminek bicikli kerekekből voltak a kerekei gumik nélkül, tehát csak maga a felni és egy olyan raklap volt a pakolós része, amilyeneket mi gyártottunk. Kitolni már kitolták, ehhez már nem kellettem, csak addig, ameddig felraktuk a kocsira. Valaki közben felszórta a vért fűrészporral. Pár perc múlva úgy kellett csinálni, mintha semmi sem történt volna. Aznap egy másik katona is agyonlőtt még egy foglyot a tűzgödörnél, mert az illető, amikor az egyik halottat beledobta a gödörbe, akkor elvesztette az egyensúlyát és véletlenül ő is belecsúszott. Amikor megpróbált kimászni, a katona eléállt és lelőtte. Visszabukfencezett a gödör aljára és a többiek már dobálták is rá az elgázosított hullákat. Ez a munka itt a faüzemben annyival volt jobb, hogy egy picivel talán többet kaptunk enni. A leves mintha sűrűbb lett volna és néha egy kis kenyér is jutott. Az őrök nem voltak kíméletesek senkivel. Nem néztek se embert, se istent. Egyik nap beszaladt egy macska a csarnokba, próbáltuk magunkhoz hívni, de nem nagyon haverkodott. Három napig ott volt velünk, mindig bújkált valahol. Egyszer amikor az egyik őr észrevette, ráengedte a kutyát. Azonnal széttépte és az őr velünk takaríttatta el a maradványokat. Kezdtem átértékelni a dolgokat, éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Amíg nem kerültem ebbe a helyzetbe, addig halottakat csak tévében és moziban láttam. Hányingerem volt ettől az egész értelmetlen pusztítástól. Reméltem, hogy csak álmodom az egészet és reggel felébredek a saját időmben, a saját ágyamban. Minden este így feküdtem le, már több mint egy hónapja. Reggelente meg mindig jött a rideg valóság. Nem tudtam meddig fogom bírni ezt, de néha már úgy voltam vele, hogy azt sem bánnám, ha már vége lenne az egésznek. Néha már az sem számított, hogy milyen módon. Megváltás lett volna. Sokat gondolkodtam a szüleimen is, hogy velük mi lehet most. Igaz még kiskoromban elváltak és anyámmal élek, de attól még apámmal is jó volt a kapcsolatom. Gittára napi szinten gondoltam, annyira hiányzott. Pár nappal később, egyik reggel azzal keltettek mindenkit, hogy fertőtlenítés lesz a blokkban. Amikor kimentünk felsorakozni a blokk elé, már ott állt hat teherautó az épület előtt, és ahogy jöttünk kifelé, az embereket válogatás nélkül felhajtották a kocsikra. Amelyik megtelt, az elindult a gázkamrák irányába. Én a barakk hátsó felében voltam, így mire kiértem, az autók már el is mentek. Senki sem jött vissza a foglyok közül. Mielőtt elindultunk volna kifelé, kivettem a memóriakártyát a rejtekhelyről, mert nem tudtam, hogy a fertőtlenítés pontosan miből áll és nem szerettem volna ha megtalálják. Dezső szintén visszanyúlt valamiért. Az én priccsem aljáról, ami az övé fölött volt, leszedett valamit, ami oda volt ragasztva és úgy nézett ki, mint egy nagyobb darab rágógumi. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi az, azt mondta, hogy egy kenyérdarab, ami emlék neki. Nem firtattam tovább a dolgot, mert amíg a többiek appelt álltak, addig mi mentünk a faüzembe. Ebéd után voltunk nemsokkal, amikor nyílt a csarnok ajtaja és bejött két katona, két tiszt és a kölyökképű. Azt kérdezték kik voltak közülünk azok, akik a hullákat hordták a tűzgödörhöz. Páran feltették a kezüket. Mondták nekik, hogy álljanak sorba. Dezső is köztük volt. Érezhette, hogy itt valami nem stimmel, mert szorosan mellém állt, és úgy, hogy senki ne lássa, a kezembe nyomta azt a kenyérdarabot amit az ágyam alól szedett elő.

- Ha úgy hozná a sors, hogy Annával még egyszer találkozol az életben, akkor add neki oda mindenképp mert őt illeti az anyja után.

Nem tudtam mi az, de szorosan a markomba fogtam. Azonnal átláttam a helyzetet. Meg akarták ölni a szemtanúkat. A kölyökképű fölényesen mászkált köztünk és akinek fent volt a keze azt kirángatta a többiek közül.

- Húzzatok a többiek mellé! - kiabálta.

Ez valami állandó szólása lehetett neki, mert már nem először hallottam tőle.

Dezsőt is megfogta, de ő jóval stabilabban állt, mint a többi és ezért a kölyökképű kibillent az egyensúlyából, és megtántorodott. Egy másodperc alatt vörös lett a feje az idegtől. Megmarkolta Dezső ruháját és hatalmasat rántva rajta, próbálta odébb lökni. Ő viszont nem hagyta magát és belekapaszkodott az egyik polcba, ami teli volt szögekkel, kalapáccsal, feszítővasakkal és minden egyéb más szerszámmal, amit általában használtunk. A polc először csak megbillent, utána szép lassan felborult, rá a kölyökképűre, de Dezsőt is maga alá temette. A katonák azonnal ott termettek és leemelték róluk. Az egyik szerszám pont szájba vágta a németet és a szája sarkától az álláig szétvágta a száját. Először észre sem vette, de a többi katona szólt neki, hogy vérzik. Eddig is ideges volt de, hogy ilyen megalázott helyzetbe hozták őt, azt már végképp nem tudta megemészteni. Azonnal a pisztolyához kapott és csőre húzta. Nem tudom mi történt velem, de gondolkodás nélkül odaugrottam, elkaptam Dezső vállát és megpróbáltam elrángatni onnan. A kölyökképűnek jó lehetett a memóriája, mert a fogyásom ellenére is azonnal felismert.

- Te?! - üvöltötte.

Látszott rajta, nem tudja, hogy mit csináljon.

- Így is jó - mondta. - Akkor te jössz!

Mi? Én? Hova? De mielőtt feltehettem volna a kérdést, az egyik katona úgy meglökött hátulról, hogy a felborult polcon keresztül estem. A nadrágomban addig rejtegetett memóriakártya kiesett a földre. Kaptam én utána, de a kölyökképű rálépett a kezemre és felvette.

- Nocsak,mi ez? - kérdezte.

Nézegette, forgatta, de mivel ilyet még nem látott, zsebre rakta.

- Hozzátok! - üvöltötte.

Kétségbe esetten néztem vissza a többiekre, mert ekkor már sejtettem, hogy ez lesz az utolsó utam. Kilökdöstek mindenkit az udvarra és sorba állítottak. Tizennégyen voltunk. Az egyik katona felemelte a géppisztolyát és ránk fogta. A kölyökképű megfogta a fegyver csövét és óvatosan lenyomta. Valamit súgott neki és elindult. A katona ránk parancsolt, hogy kövessük. Pár perc séta után, már láttuk, milyen sorsot szántak nekünk, mert a gázkamrák felé vettük az irányt. Reméltem, hogy az utálata ellenére lesz benne annyi emberség, hogy inkább a hamvasztók mögötti tűzgödörhöz kísérnek és az elgázosítás helyett, inkább a gödörbe lőnek mindenkit. Egyik megoldás sem volt kedvemre való, de a lövést gyorsabbnak tartottam, mint a gázkamrát. Hát nem volt szerencsénk. Messziről láttuk a gödröket, meg az égig érő füstöt, de tovább haladtunk a gázkamra irányába. Még az is megfordult a fejemben, hogy valamelyik katonának nekiugrok, vagy futni kezdek, hátha lelőnek. Nem tudom miben reménykedtem, de végül is egyiket sem csináltam, mert az életösztön nagyobb volt annál bennem. Néhány rab, akik olyan beosztásban voltak, hogy viszonylag szabadon mászkálhattak a tábor területén, amikor elmentünk mellettük, lehajtották a fejüket részvétnyilvánításképpen. Amikor megláttuk a füstöt okádó kéményeket, akaratlanul is lelassítottunk, ezzel is másodperceket nyerve hátralévő életünkből. Azonban hiába húztuk az időt, az elkerülhetetlent nem tudtuk elkerülni. Odaértünk egy lejáróhoz, ami egy pincébe vezetett. A kölyökképű ott állt vigyorogva és a sebes állát egy ronggyal eltakarva, majd odaszólt.

- Jó utat, madárkáim! Mindenkit lelökdöstek a lépcsőn, egyenesen be az épületbe. Volt ott rajtunk kívül még legalább ötven-hatvan deportált, akik szintén a kivégzésükre vártak. A piszkos munkát a Lengyel foglyokkal végeztették. Odajöttek és szóltak, hogy mindenki vetkőzzön le teljesen. Az egyik sarokban, egy hatalmas kupacban, rengeteg ruha volt összehányva és a mi ruháink is ide kerültek. Amit Dezső a kezembe nyomott kenyérdarabot, még mindig szorongattam. Az egyik fogoly észrevette, hogy állandóan ökölbe van a markom. Megkérdezte, hogy mit rejtegetek. Mondtam neki, hogy neked nem mindegy? Erre szólt az egyik katonának, hogy jöjjön oda. Nem sok választásom volt. A valószínűsége annak, hogy bármikor is találkozok még Annával, egyenlő volt a nullával. Az apja viszont megbízott bennem és rám bízta. Mire a katona odaért, addigra gyorsan a számba vettem és két gyors rágás után lenyeltem. Éreztem, hogy ez nem csak egy darab kenyér volt, mert valami keményet éreztem benne, de ahhoz is kevés volt az idő, hogy a nyelvemmel kitapogassam, mi lehet az. A katona látta, hogy mit csináltam és elkapta az arcom olyan erővel, hogy kénytelen voltam kinyitni a szám, de elkésett. Nézett a szemembe és nem tudta mitévő legyen. Végül azt mondta, hogy úgyis mindegy, majd kiszedik a kemencéből, miután elhamvasztottak, mert el fognak, arra mérget vehetek. Mérget? Azt gondolta a hülye, hogy a méreg rosszabb mint a gáz?Morbid egy gondolat volt. És ekkor megindult a sor eleje. Hallottam elölről néhány ordítást, mert aki nem akart bemenni, azt ütötték vágták. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg az ajtóhoz kerültem én is. Most már tudtam, mit érezhetnek a halálsoron a kivégzésükre várakozók. Az idő belassul ilyenkor, olyan mintha lassított felvételt nézne az ember. Ez a helyiség is megközelítőleg akkora volt, mint az a zuhanyzó, ahol a hajvágások után zuhanyoztunk. Az ajtó viszont csak egyszárnyú és jóval vastagabb volt, kis, kerek, üveg-ablakkal fejmagasságban. Ettől eltekintve nem sokban különböztek. A csőhálózat mondjuk itt kicsit gyérebb volt, viszont a zuhanyfejekből több volt. A helyiség pillanatok alatt megtelt emberekkel. Hatalmas csattanással ránk zárták az ajtót. A csöndet tapintani lehetett. A mellettem lévő rab a szívéhez kapott és összeesett. Nem tudtam, hogy infarktusa van-e vagy csak egyszerűen rosszul lett, de őszintén megvallva, már nem is nagyon érdekelt. Sok minden járt a fejemben. Először is, hogy milyen lesz meghalni. Láttam magam az égetőgödörben kicsavarodott végtagokkal és a gáztól eltorzult arccal, mint a többieket. Azután eszembe jutottak az otthoni dolgaim. A családom, és az eddig történtek. Gitta. Mondhatnám azt is, hogy lepergett az életem előttem, de ez nem pergés volt, inkább csak valami rendezetlen gondolkodás. A zuhanyfejeket leste mindenki, de a gáz nem jött. Eltelt legalább fél perc, amióta az ajtót ránk zárták, de nem történt semmi. Azt hittük valami műszaki hiba vagy csoda folytán megússzuk a kivégzést. Néztem az ajtó kukucskálónyílására, hátha látok kint valami mozgást, de ekkor meghallottuk a sziszegést. Nem is sziszegés volt ez, hanem inkább süvítés. Olyan volt, mint amikor az ember a kuktából kiengedi a gőzt. Ösztönösen visszatartottuk a lélegzetünket, de olyan is volt aki közvetlenül a zuhanyrózsa alá állt és mélyen letüdőzte a gázt. Biztos úgy gondolta, hogy így gyorsabb lesz. Nem tudott nagy lélegzetet venni, mert már az első belégzésnél köhögőroham tört rá. Ekkor viszont már inkább menekült volna a zuhanytól, de nem volt kiút. Sokan az első fél percben összeestek, volt akit olyan köhögőroham kapott el, hogy vért köhögött fel. Éreztem, hogy fogy a tüdőmből a visszatartott levegő. Láttam a többiek reakcióját és tudtam, hogy pillanatokkal később én is így fogok reagálni. Elfogyott az oxigénem. Eddig nem voltam istenhívő ember, de ebben az utolsó másodpercben, minden bűnömet meg gyóntam. Borzalmasan erős, szúrós és keserű íze volt a gáznak. Szédültem tőle és a tüdőmet is marta. Ekkor engem is elkapott a köhögőroham. Térdre estem és eldőltem előre. A földön fekve próbáltam levegőhöz jutni, de nem ment. Folyamatosan köhögtem, ami egy pillanat múlva átment öklendezésbe. A tenyerem a számra szorítottam és ösztönösen próbáltam a hányingert visszatartani, de az ujjaim között spriccelt kifelé az ebédre kapott leves. Már semmit sem láttam, csak vakon rugdostam és csapkodtam a karjaimmal.

7. fejezet

Egyik reggel, létszám ellenőrzésnél, megállt mellettünk egy teherautó és kiszállt belőle egy tiszt egy orvossal meg négy katona. Odajöttek hozzánk és az orvos lassan végigsétált a sorok között. Néhány embernek megérintette a vállát, köztük voltam én is és Anna is. Amikor az orvos befejezte a válogatást mondott valamit a tisztnek, aki hangosan kiabálva azt mondta, hogy akinek az orvos megfogta a vállát az sorakozzon fel a kocsi jobb oldalánál. Gyorsan sorba álltunk és ekkor a doki újra besétált és mégegyszer megismételte az előbbit. Nekik a kocsi ellenkező oldalán kellett sorakozniuk. A második csoportot felterelték a kocsi platójára és elindultak velük. Két katona ott maradt a négyből velünk és ránkparancsoltak, hogy induljunk előttük gyalog. Sétáltunk legalább tíz percet, amikor egy kőépülethez értünk, aminek a tetején hatalmas kémény volt. Itt várt minket két másik katona. Ismét elfogott a pánik. Tudtam, hogy általában fizikai erőnlét alapján válasszák ki azokat, akiket gázkamrába küldenek, de látszólag is voltak nálam jóval vékonyabbak, ezért nem értettem miért hoztak ide. Az egyik rab a csoportból azt mondta, hogy ne aggódjak, mert ez itt a konyha épülete ő már dolgozott itt, a gázkamrák nem erre vannak és ha szerencsém lesz akkor sosem fogom megtudni merre. Nem tudom, hogy csak megnyugtatni akart e, de hittem is neki meg nem is. Sokat nem tudtam a dolgon rágódni, mert itt ismét kétfelé választották a nagyjából húszfős csoportot. Anna a másikba került. Minket betereltek az épületbe, ami tényleg konyha volt. Mindenkinek kiadták a munkát, hogy mit kell csinálnia. Volt aki répát, volt aki krumplit pucolt, de olyan is akinek mosogatni kellett az odaégett edényeket. Én mosogattam és közben Annán gondolkodtam, hogy őket hová vihették. Este tíz óráig kellett a konyhán lenni, de enni nem kaptunk semmit csak egy szelet kenyeret meg egy fél evőkanál lekvárt. Aki a krumplit pucolta az néha tudott enni egy kis krumplihéjat, amikor az őrök nem figyeltek oda. Az éjszaka kellős közepén aztán vissza gyalogoltattak a barakkba. Amikor másztam fel a helyemre örömmel láttam, hogy Anna ott van. Lefeküdtem és a fejem lelógatva a fölöttük lévő priccsről megkérdeztem tőle, hogy őket hova vitték. Azt mondta, hogy előttünk érkeztek vissza nem sokkal és egész nap ruhákat válogattak. A kérdésemre, hogy azt miért kellett, azt válaszolta, hogy azért mert sokan a ruhájukba varrva rejtették el az aranyat vagy a gyémántokat ha volt nekik. Ő is talált aranyat néhány gallérba bevarrva. A többi ruhát elégették. Azokat akiket a teherautóval vitték el, soha nem jöttek vissza. A kimerültségtől hamar elaludtunk. Másnap reggel megint jöttek értünk és kezdődött minden újra. Ez végül is nem volt olyan rossz, mert így nem kellett appelt állnunk és az idő is gyorsabban telt. Másnap már bátrabbak voltak azok, akik a krumplit pucolták, mert némi krumplihéjat eldugtak és hoztak a blokkban lévő társaiknak is. Itt családtagok nem voltak, eltekintve Dezsőéktől, mert arra ügyeltek, hogy családtagok lehetőleg ne kerülhessenek egy helyre, de mindent nem tudtak ellenőrizni, mert így is túl voltak terhelve a papírmunkával. Én eddig úgy tudtam, hogy kivétel nélkül mindenkit tetováltak, de kiderült, hogy sokakat nem, többek között engem sem. Egyik éjszaka amikor véget ért a műszak és másztam felfelé a helyemre, Anna megfogta a lábam.

- Mi van? - kérdeztem

- Hoztam neked valamit.

- Nekem? Mi az istent tudsz te nekem adni, amikor nincs itt az égvilágon semmi sem?

Megfogta a kezem és óvatosan beletett valamit úgy, hogy senki ne lássa.

- Ez nem tudom mi, de a tiéd nem? Ezt dugtad el a teherautón ugye?

Kinyitottam a tenyerem és nem hittem a szememnek. A kis műanyag tokjában ott volt a telefonom memóriakártyája a kezemben. Láthatta a szememben, hogy ez mennyire fontos nekem.

- A kezembe akadt az a furcsa anyagú kabát, amit viseltél és volt benne egy kis zseb belül.

Tudtam miről beszél mert én dugtam oda. Lekötelezve éreztem magam. Nagyot sóhajtva megköszöntem, mással sajnos nem állt módomban neki meghálálni. Tehát visszakerült hozzám. Néztem hova lehetne eldugni és végül két deszka között találtam olyan helyet, ahol reményeim szerint nem találja meg senki. Egymás után teltek így a napok, de egyre korábban keltünk. Volt olyan nap, mikor hajnali fél háromtól éjjel tizenegyig is dolgozni kellett. Az egyik nap a konyhán véletlenül megláttam a tükörképem, az egyik ajtó üveg-ablakában. Az utcán elmentem volna saját magam mellett, annyit változtam külsőleg. Nem tudom hány kilót fogytam, de rengeteget.

Éjszaka amikor másztam volna vissza a helyemre észrevettem, hogy Anna nincs ott. Kérdően néztem az apjára.

- Hol van? - biccentettem a fejemmel a pokrócra, ahol aludt eddig.

- A többiek azt mondták, hogy elájult munka közben a gyengeségtől és orvost hívtak hozzá.

- És? - kérdeztem.

- Azt mondják kiderült. Az orvos megvizsgálta és észrevette rajta, hogy nő. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért a férfiak közé állt válogatásnál, arra azt mondta, hogy valaki megragadta a karjánál fogva és a férfiak közé lökte. Olyan gyorsan történt minden és nem mert szólni miatta. Remélem elég hihetően adta elő, hogy ebben a zűrzavarban tényleg előfordulhat ilyesmi.

Akik ott voltak vele, azokat megverték, mintha ők tehettek volna róla és közben azt kiabálták, hogy tudjuk, hogy ti tudtatok róla. Akkor láttam Annát utoljára. Másnap reggel nem kellett dolgozni menni. Appelt álltunk, amikor ismét megállt egy teherkocsi előttünk. Kiszállt belőle legalább tíz Lengyel fogoly és két orvos. Végigjárták a tömeget és mindenkit közvetlen közelről megnéztek maguknak. Valószínűleg azt ellenőrizték, hogy nincs-e több lány a blokkban, mert amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. Innentől fogva napokig nem dolgoztunk megint, biztos mással csináltatták meg a munkánkat. Ezt nagyon sajnáltuk mert ha csak egy-egy falat is, de azért jutott egy kis plusz kaja mindig. Mivel hatalmas területről volt szó, ezért nem tudtak mindenkit szemmel tartani. Az ilyen alkalmakat kihasználva volt olyan, hogy az egyik blokkból átszöktünk a másikba ebéd osztásnál és így néha dupla adagot sikerült kapnunk, de ott is csak ugyanazokat adták mint nálunk. Pár nap elteltével azonban ismét jöttek munkaerőt válogatni. Az első napon engem nem vittek el csak Dezsőt, de másnap már én is kellettem nekik. Dezső mondta útközben, hogy nem konyhára megyünk, hanem a gázkamrákhoz fát vágni. Ekkor láttam először az épületet közelről. Hatalmas kéménye volt és sötétszürke füstöt okádott. A bűz amit megérkezésünk óta folyamatosan éreztünk a levegőben, itt nagyon erős volt. Teljes üzemmel működtek a hamvasztások. A levegőben szállt néha valamennyi pernye. Emberi maradványok lehettek, de olyan volt, mint amikor az ember falevelet éget és a szél széthordja. Eszembe jutott Tom Cruise Világok harca című filmjében, hogy a földönkívüliek miután pépesítették és cseppfolyósították, utána szét permetezték az embereket. Bizonyos szempontból nézve az idegenek még humánusabbak is voltak, mint a nácik. Ott legalább nem volt ez a nagy bizonytalanság és nem volt gázosítás sem. Az élet felülírta a fantázia világot. Bementünk egy hatalmas csarnokba ahol deszkákat kellett szögteleníteni meg gyalulni. Volt amit méretre kellett szabni, utána ebből raklapokat csinálni. De olyan is volt, hogy erdei, egész farönköket kellett fűrészelni. Sokszor eszembe jutottak a kanadai favágók láncfűrészei, hogy azokkal mennyivel egyszerűbb lenne minden. Egyszer bejött néhány katona és kiválasztottak közülünk pár embert. Dezső köztük volt, de én kimaradtam belőle hála az istennek, mert utólag mesélte, hogy a gázkamra mögötti területen volt egy nagy tűzgödör és a halottakat nekik kellett odavinni. Azt mondta, legalább három méter mély volt és vagy tíz méter széles. Rengeteg halott volt benne és függetlenül a mélységétől, toronymagasan voltak a hullák. A ruhákkal és a cipőkkel csinálták meg a tüzet és erre dobálták rá az embereket. Egyik nap Dezső megtudta valamelyik ismerősétől, akivel együtt jöttünk a vonaton, hogy a feleségét a megjövetelünk után, azonnal elgázosították. Innentől már nem ugyanaz az ember volt aki eddig. Érdektelenné vált, és minden mindegy alapon állt hozzá a dolgokhoz.

6. fejezet

Az ajtóban megtorpantam. Egy körülbelül három méter széles és legalább hat-nyolc méter hosszú helyiség volt. A mennyezet négyzethálósan be volt csövezve és nagyjából két méterenként zuhanyrózsák lógtak lefelé. Minden lepergett előttem. A történelem könyvek, a televízió és az összes létező írott vagy íratlan sajtóhír a híres auschwitzi gázkamrákról. Tehát mégis igaz. Tudtam, hogy végem. Megkapaszkodtam az ajtó szélében és nem engedtem el, hiába toltak a többiek hátulról. Az egyik katona odarohant és rávágott egyet a csuklómra gumibottal, közben egyfolytában ordított, hogy befelé mindenki. Éles fájdalom hasított a kezembe. Értelemszerűen azonnal elengedtem az ajtót, mert az egész karom elzsibbadt az ütéstől. Annát és Dezsőt láttam mellettem bemenni, de senki sem nézte a lányt, mert mindenki velem volt elfoglalva. Fülledt és büdös volt bent. Amikor az ajtót ránk zárták, a tömeg egy emberként hallgatott el. Mindenki a zuhanyfejet nézte. Fél perc múlva kis sistergést hallottunk, és a helyiség belső részében állók sikoltozni kezdtek. Láttam, hogy a zuhanyból megindul felettük a vízsugár. Két másodperc kellett hozzá, hogy a csöveken végigfolyó víz elérje a felettünk álló zuhanyrózsát is. Nem gáz volt. A jajveszékelés pillanatok alatt átváltott öröm örömujjongásba. Eszembe jutott R2-D2 a csillagok háborújából, amikor az utolsó másodpercekben kapcsolta ki a szemétzúzót, megmentve ezzel Han Solót, a hercegnőt és a többieket. Ott is hasonló volt a felismerés és a megkönnyebbülés. Elég hideg volt a víz ahhoz, hogy inni is tudjunk belőle, mert régóta nem ivott egyikünk se, de ez nem tartott sokáig, mert hamar elzárták a csapot. Nyílt az ajtó és a gumibotos őrök kiparancsoltak mindenkit. Volt kint egy nagy asztal, amit bejövetelkor figyelmen kívül hagytunk, tele volt fekete-fehér, csíkos ruhákkal. Mindenkinek fel kellett venni egyet. Ezekhez tartoztak fapapucsok is, de akinek nem jutott vagy nem volt a méretében az megtarthatta a saját cipőjét. Én megtarthattam az enyémet. A levetett ruháink az egyik sarokban voltak ledobálva. Ahhoz képest ahányan voltunk bent rabok, elég kevés őr vigyázott ránk és egyiknél sem volt fegyver, csak gumibot. Ettől még kétségem sem volt afelől, hogy kint teli van minden fegyveres és kutyás őrökkel. Menekülési esély a nullával egyenlő, meg amúgy sem lett volna értelme. Valószínűleg az őrök elenyésző létszáma miatt kerülte el a figyelmüket Anna. Továbbra sem vették észre rajta, hogy lány. Miután felöltöztünk az őrök megparancsolták, hogy kövessük őket. Mire kiértünk már újra besötétedett. Elég sokat kellett gyalogolnunk, mert rengeteg barakk volt mindenfelé. Nem tudom hogy igazodtak el közöttük, mert többnyire egyformák voltak. Egyszer csak megálltunk az egyik előtt. Kinyitották az ajtaját és azt mondták, hogy mindenki befelé, és mindenki találjon magának helyet. Reggel hatkor ébresztő. Befelé menet az ajtóban állt egy rab, aki mindenki kezébe belenyomott egy fém lábast, amiben valami leves szerűség volt. Mondta, hogy az edényre vigyázzunk, mert máskor is ebben kapunk enni. Én nem tudom mi volt ez a kaja, mert ilyet még nem ettem. Földön már láttam, de enni még nem ettem. Levesnek sűrű volt, főzeléknek híg, ráadásul édes. Kanalat nem kaptunk így csak szürcsölni tudtuk az ételt. A semminél azért több volt, viszont már láttam, hogy ha ilyen kosztot kapunk továbbra is, akkor szomorú napok elé nézünk.

A barakkban egy hosszú folyosó volt középen, ahol közlekedni lehetett. Jobbra és balra pedig mindenhol ágynak nevezett valamik voltak, három-négy sor magasan, az épület teljes hosszában. Ettől az egész úgy nézett ki mint egy polcrendszer. Engem leginkább egy méh kaptárra emlékeztetett. Nagyon zsúfolt volt. Némelyik ágyon heten-nyolcan is feküdtek. Mi legalább harmincan voltunk újak, tehát legalább ennyi szabad hely kellett volna, de nem volt a fele sem. Ekkor odajött az a rab aki a vacsorát adta és megmutatta hol van még üres hely. Volt két teljesen üres is, gondolom ezt az újonnan érkezőknek tartották fent. Befészkeltük magunkat a lópokróccal leterített felületre, ami alig volt nagyobb két négyzetméternél. Dezső értelem szerűen a lányát nem akarta máshova engedni, ezért ők egy ágyra feküdtek öt másik fogollyal együtt, tehát összesen heten. Én közvetlen felettük találtam helyet, szintén öt ember mellett, de érezhetően sokat számított az az egy ember is, mert annak a hatnak azért még volt valamennyi mozgástere, de Annáéknak szinte semmi. Ha az egyik megmozdult, mozdult vele a többi is. Ha valamelyik meg akart fordulni, mindnek muszáj volt. Túl sokat nem beszélgettünk. Megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Mondtam, hogy ausztriából de többet nem kérdeztek. Miután elhelyezkedtem, megpróbáltam gondolatban rendszerezni az elmúlt napok történéseit, de olyan zűrzavar volt a fejemben, hogy az események sorai csak értelmetlenül követték egymást. Mindent fel akartam idézni az időutazással kapcsolatban, amit egy én időmbeli, átlagember tudhat róla, akárcsak a filmekből is, de semmi tudományos magyarázat nem jutott eszembe. Azt tudtam, hogy jelenleg 1944-et írunk, és megközelítőleg július közepén vagyunk. Ha igaz amit a történelem könyvek írnak, akkor hamarosan véget ér a háború. Furcsa volt itt feküdnöm ezek között az emberek között úgy, hogy mindenkinél többet tudtam szinte mindenről. Olyan dolgokat is, amikről ők még csak nem is álmodtak. Tudtam mikor lesz vége a háborúnak, mikor és hogyan hal meg Hitler, kik és mikor szabadítják fel a táborokat stb… A kintről beszűrődő kutyaugatáson kívül teljesen csönd volt. Gittára gondoltam. Vajon mi lehet vele? Mivel napok óta nem aludtam rendesen, pillanatok alatt elnyomott az álom. Álmomban még mindig a tüntetésen voltunk Ottóval, és a rendőrökkel harcoltunk. A rendőrségi kordont áttörte egy taxi és eszeveszetten nyomta a dudát. Ottó éppen, hogy félre tudott rántani előle. Erősen megragadta a karom és rángatott miközben a taxi hangosan dudált.

- Gyere! Hallod? Gyere, ébresztő van!

Kinyitottam a szemem és a mellettem lévő rab a karomat rángatva próbált felébreszteni, miközben egy katona úgy fújt egy sípot, ahogy csak a tüdején kifért. Hát ezt hittem a taxi dudálásának. Nagyon fáradt voltam, a szemeim égtek a kialvatlanságtól. Sorba kellett állni az ágyak előtt. Jött két katona és egyik az egyik, másik pedig a másik sort számolta meg, hogy megvagyunk e mindannyian. Miután megszámoltak, kitereltek mindenkit a barakkból. Korán reggel volt még, mert a nap ugyan már felkelt, de azért még eléggé hideg volt. Ötös sorokba állítottak fél méterre egymástól. Nem kellett semmit sem csinálni, csak állni. Később megtudtam, ezt hívták appelnek. Nem szabadott egymáshoz érni, nem lehetett megszólalni sem. Aki nem bírta azt vagy korbáccsal, vagy gumibottal, de kivétel nélkül megverték. Utána ugyanezt kellett nekik folytatni csak térdelve. Ezt még azzal is nehezítették néha, hogy a térdelő embernek egy nagy követ kellett a feje fölött tartania. Ezeket mindennap rendszeresen csináltatták velünk, több órán keresztül. Próbáltam elterelni az egészről a figyelmem azzal, hogy gondolatban egy önkéntes katonai kiképzésen, egy úgynevezett "túlélőtáborban" vagyok, ami az én időmben nagy divat, bár ez túl sokat nem segített rajtam. Nagyon sokan napszúrást kaptak, de a kopaszra nyírt feje szinte mindenkinek leégett a napon. Amikor a nap nem sütött, akkor meg pont az ellenkezője volt probléma, majd meg fagytunk, vagy teljesen eláztunk az esőben. Egyre többen köhögtek. Általában minden étkezésre valami hígat kaptunk. Olyan volt az egész, mint a disznóknak a moslék, hogy minél hígabb annál jobb. Mivel túl sok szilárd ételt nem ettünk, ezért általában egy idő után mindenkinek hasmenése volt. Vécére sem akkor lehetett menni amikor kellett, hanem amikor mondták, addig vissza kellett tartani. Az első néhány nap ezektől a kínzásoktól eltekintve eseménytelenül telt el, de ez is bőven sok volt néhány ember tűrőképességéhez képest. Értettem én, hogy a háború az emberekből csak a rosszat hozza ki, de nem láttam értelmét az ilyen kínzásoknak. A céljukat viszont elérték vele, mert egy idő után teljesen legyengültünk. Nagyon ritkán kaptunk kenyeret, de azt is keveset, vagy esetleg egy szem kisebb krumplit. Az egyik éjszaka hangos kiabálásra riadtunk fel. Amikor kinyitották a blokk ajtaját negyvenkét új deportált érkezett. Így is rengetegen voltunk, de nekik is helyet kellett szorítanunk. Tizennégyen a földön találtak csak helyet, így ott aludtak. A hajnali appel egyre korábban kezdődött. Volt olyan, amikor már éjjel háromkor felkeltettek mindenkit. A kevés és rendszertelen alvástól olyanok lettünk mint a robotok. Néhány fogoly állandó köhögésétől képtelenség volt aludni.

5. fejezet

Az este leszálltával az emberek egyre nyűgösebbek és nyugtalanabbak voltak. A kisebbek sírtak. Amelyik gyerek esetleg a félig álló testhelyzetben mégis el tudott aludni, azt kis időn belül felsírta a többi. Fáztam mint a kutya és rohadt éhes voltam. A vizet még nagyjából megoldottuk hála az esőnek, de az éhség és a hideg ellen nem tudtunk védekezni, mert mindenkinek csupa víz volt a ruhája. Akinél volt a kézipoggyászában valami kis élelmiszer, az annak egy részét szétosztotta a többiek között, de ez kevés volt, ráadásul nekem nem is jutott belőle semmi. Szerintem elaludhattam, mert mire újra kitisztult előttem a kép, már nappal volt és a fülkében az átázott ruhák miatt, nagyon nagy lett a páratartalom. Fülledt meleg volt. Az éhségérzetemen az alvás sem javított. Ahhoz voltam szokva, hogy ha éhes vagyok, akkor leugrok a sarki McDonalds-ba vagy kinyitom otthon a hűtőt és eszem amit találok. A vagon belsejéből folyamatos nyögések és nyöszörgések hallatszódtak.

- Mióta vagyunk úton? - kérdeztem Anna apját.

- Túl régóta - válaszolta komoran.

- Maga szerint hova visznek?

- Mivel az előbb hagytuk el Prágát, ezért attól függ, hogy merre kanyarodunk tovább. Ha Németország felé, akkor valószínűleg Bergen-Belsen, ha Lengyelország felé, akkor Auschwitz.

Na, ha eddig nem vettem volna komolyan a helyzetemet, akkor Auschwitz hallatán egy másodperc alatt észhez tértem. Most, hogy a saját bőrömön éreztem a súlyát a dolgoknak, már nem volt olyan mókás tagadni az egészet. Ilyenkor vertem a fejem a falba, hogy az órákon nem röhögcsélni kellett volna, hanem odafigyelni. Igazából semmit sem tudtam a táborok belső életéről, csak az elgázosításokat, amit hittem is meg nem is, de inkább nem. Hiába kutakodtam az elmém mélyén, semmi információ nem volt benne, ami most hasznomra lehetne. Mivel a gyomromat mardosta az éhség, megpróbáltam aludni amíg lehetett.

Összerezzenve felriadtam, mikor a vonat fékezni kezdett. A tömeg morajlásából ítélve megérkeztünk a célhoz de, hogy hova, azt még nem tudtam. A vonat nagy döccenéssel megállt. Kérdően Dezsőre néztem és láttam a szemében a rémületet.

- Auschwitz - mondta suttogva. Megérkeztünk a zsidórámpára.

Nem tudtam miért hívják zsidórámpának de amikor láttam, hogy olyan deszkákból összeszögelt rámpákat raktak az ajtóhoz, amilyeneken a marhákat meg a lovakat szokták fel és lehajtani, akkor már magamtól is kitaláltam.

A vonat eleje felől hangos kiabálások hallatszottak, illetve azt is hallani lehetett, amikor a vagonok ajtajait félrehúzták. Egyszer csak a hátam mögött megindult a „fal”. Amint kinyitották az ajtót, úgy fogtak meg a beljebb állók, hogy ki ne essünk, mert eddig az ajtó tartott össze bennünket. A szemünket elvakította a napfény, szinte félig vakon engedelmeskedtünk a katonák parancsainak, de voltak Lengyel foglyok is az SS tagjai között. Pillanatok alatt lezavartak mindenkit. Alig tudtunk lábra állni, mert el volt gémberedve minden tagunk, volt akit úgy kellett - nagyon szépen - kifejezve lesegíteni, de inkább az volt a jellemző, ha szó szerint lerugdostak a vonatról... Körülnéztem és rengeteg embert láttam mindenfelé. Próbáltam a létszámukat megbecsülni, de csak a vagonok száma alapján jutottam némi információhoz. Összesen tizenkét teher, és két személyvagont számoltam. Ha mindegyikbe annyi embert zsúfoltak mint a miénkbe, akkor az alaphangon is legalább ezerkétszáz ember! Gondolom a személyvagonokban utazott a tisztek és a katonák egy része. A nagy csomagok már nem voltak nálunk, de itt még a legkisebb kézipoggyászt is fent kellett hagyni a vonaton. Senki nem hozhatott le magával semmit. Azt mondták, hogy azt majd utánunk hozzák. Tőlünk a harmadik kocsitól kiabálást és jajveszékelést hallottunk. Állítólag valaki meghalt az út során, de innen nem lehetett látni belőle semmit. Jött néhány tiszt és azt mondták, két csoportot szeretnének látni öt percen belül. Az egyikbe a nők és gyerekek, a másikba a férfiak. Elég nagy volt a zűrzavar, mert itt minden katona - vagy az általuk megbízott foglyok - ordítva közölt mindent és azt azonnal végre kellett hajtani. Ismét jöttek az SS pribékek és el kezdték szétválasztani a csoportokat. Sok családnak nem tetszett a módszer, de durván közéjük vágtak egy gumibottal és így végül mindenki arra ment, amerre ők akarták. Dezső és a felesége is így jártak. Mielőtt a nőt elrángatták volna, még visszakiabált a férjének.

- Add neki oda mindenképp! Hallod? Mindenképp! - sikította.

Nem tudom miről volt szó, de nem is rám tartozott. Dezső szorosan fogta Anna vállát és úgy látszik bejött a lány számítása, mert a fiúk közé terelték őt is. Végül engem is oda lökdöstek. Érdekes módon, éreztem a nap erejét, ahogy sütött, de mégis olyan érzésem volt, mintha valami megszűrné a napfényt és be lenne borulva az égbolt. Ezzel együtt furcsa szag is terjengett a levegőben, de akkor még nem foglalkoztam vele. Ötösével egymás mellé kellett állnunk, mert állítólag így könnyebben össze tudtak számolni minket. Végül is számolás szempontjából ésszerű volt. Attól féltem, hogy valamilyen papírral igazolnom kell, hogy ki vagyok. A többiek mondták, hogy náluk se mindenkinél volt papír. Az egyik női csoport időközben elindult egy épület felé. Nem telt bele egy perc és a mi csoportunk is indult, de minket másfelé tereltek. Gondoltam a nőket máshol szállásolják el. Kis idő elteltével beértünk egy nagy helyiségbe, ahol egymás mellett legalább harminc szék volt és mindegyik szék előtt állt egy nő vagy férfi ollóval vagy hajnyíróval a kezében. Minden székre ültettek valakit és nagyon rutinosan, pillanatok alatt megkopasztották. Rám csak rám néztek és intettek, hogy tovább mehetek, mivel az én hajam talán rövidebb volt, mint akiket most nyírtak frissen. Nagyon gyorsan ment minden mert, percekkel később már egy másik szobában voltunk, ahol azt mondták, a ruháinkat hagyjuk a földön. Azonnal Annát kezdtem el a tekintetemmel keresni, mert tudtam, hogy most biztosan lebukik. Ezt nem lehetett kimagyarázni. Ilyen megaláztatásra senki sem számított. Ott kellett hagynom az összes cuccomat a földön, ráadásul a megmentett memóriakártya is a dzsekim belső zsebében volt. Közben arra gondoltam, hogy ha mindent elszednek az embertől, akkor az csak azt jelentheti, hogy a jövőben már nem lesz rá többet szüksége. Nem tudtam miért kellett levetkőzni, de csak remélni mertem, hogy visszakapjuk a ruháinkat. Mindenki nagyon kellemetlenül és megszégyenülve érezte magát, ahogy ott kellett állni egymás mellett anyaszült meztelen. Először Dezsőt vettem észre, aki tőlem néhány lépésnyire állt. Előtte Anna, levetkőzve, az apja felé fordulva, mindenkinek háttal. Így úgy nézett ki, mint bármelyik férfi vagy fiú. Senkinek nem tűnt fel, hogy igazából lány, valószínűleg a magassága miatt, meg egyébként is volt mindenkinek egyéb baja, minthogy azt nézzék ki áll mellettük. Kinyitottak egy kétszárnyas vasajtót és megparancsolták, hogy mindenki menjen be.

4. fejezet

Ahogy kiértünk az utcára, a kapu előtt pár méterrel megláttam azt a srácot a földön fekve, aki felfogta a gyilkos lövést mögöttem. Furcsa testhelyzetben volt, a lába maga alá csavarodva és széttárt karokkal hanyatt feküdt, a mellkasán jókora lyukkal. Innentől már biztos voltam benne, hogy ez nem az átverős műsor. Ennél jóval komolyabb dolgot sejtettem a háttérben, de ilyet eddig csak filmekben láttam. Fiatal, barnahajú srác volt, nálam talán egy-két évvel idősebb. Szinte még ő is gyerek volt. Az egyik német katona, a kísérőink közül odalépett hozzá és letépte a kabátjára tűzött, félig lyukas, sárga színű, hatágú csillagot.

- Ezt elhagytad! - nézett rám vigyorogva és felém nyújtotta, de én csak néztem a kezében tartott rongydarabra. - Na! Felrakni! Vagy én tűzzem rád?

A géppisztoly csövét fenyegetően felém fordította. - Én tűzzek magamra sárga csillagot?! Én?! Én a ti oldalatokon vagyok és különben is a ti nézeteiteket vallom. De ezeket nem mertem hangosan kimondani, mert tudtam, hogy ezek elkönyvelték magukban, hogy én is olyan vagyok, akár a többiek, viszont ha a legkisebb ellenállást is tanúsítom, itt a helyszínen keresztül lőnek. Kellett volna nyúlnom a csillagért, de a tarkóra tett kezemben, ami eddig fel sem tűnt nekem, a telefonomat szorongattam még mindig. Teljesen beleizzadt a tenyerembe. Ha most az egyik kezemmel nyúlok, akkor a másikat nem hagyhatom a fejemen. Ha mindkettőt leengedem, akkor megláthatják a telót, ami miatt végképp nem szerettem volna magyarázkodni. A fegyver csöve egyenesen rám nézett. Muszáj volt elengedni a telefont. Csak remélni mertem, hogy nem hallják meg a koppanását, mikor földet ér mögöttem. Azt, hogy a jövőre nézve milyen következményei lehetnek egy itthagyott mobilnak, az meg sem fordult a fejemben. Elengedtem és hangosan köhögtem egy nagyot, hogy az esetleges zajt tompítsam vele. Nyúltam a csillagért, de koppanást nem hallottam. Elvettem a sárga rongyot és a rajta lévő dróttal kitűztem magamra. Ennyire megalázottnak még sose éreztem magam. Közben eleredt az eső.

- Tovább! - kiabált vissza a tiszt, aki már jóval előttünk járt.

Elindultunk a tér túloldalán várakozó teherautókhoz és dzsipekhez. Az utca teljesen kihalt volt ahhoz képest, amit a menekülésemkor tapasztaltam. Körülbelül tíz-tizenöt holttestet számoltam össze, akik szanaszét feküdtek a földön. Volt körülöttük némi mozgás, gondolom néhány hozzátartozó próbálta menteni a menthetőt. Az utca kövén a vért az eső vékony csíkokban mosta. Még félig visszanéztem a földön fekvő segítőmre és örökre bevéstem az arcát az emlékezetembe. A teherautóra feltereltek bennünket, mint az állatokat. A kocsi ponyvával fedett volt, így viszonylagos védelmet nyújtott az eső ellen. Nem tudom mennyien voltunk rajta, de még egy ember már nem fért volna fel. Őrök nem utaztak velünk, de az egyik dzsip közvetlenül mögöttünk jött, amin egy felszerelt géppuska volt és folyamatosan ránk irányították. Menekülni esélytelen volt. Összesen négy teherautó és legalább hat dzsip haladt a konvojban. A fiatal fiú mellet ültem a padlón, akiknek a lakásában próbáltam elbújni. Az anyja kezét szorongatta.

- Hogy hívnak? - próbáltam kezdeményezni a beszélgetést.

- Anna - suttogta.

- Anna? - néztem rá bambán, bár a hangja tényleg lányos volt.

Most, hogy ilyen közel ült hozzám, jobban meg tudtam nézni az arcát. Tény, volt néhány fiús vonása, de tényleg lány volt. Elég magas ahhoz, hogy már ne tűnjön gyereknek, de azt nem gondoltam volna róla, hogy lány.

- És miért vagy fiú ruhában? - tettem fel a logikus kérdést.

- Mert azt akarom, hogy fiúnak higgyenek - beszélt továbbra is halkan.

- Ez világos, de miért?

- Mert a lányokat bántják. A tesóm papírjaival igazoltam magam. Mikor észrevettük, hogy nyüzsögnek a katonák az utcán, levágtuk a hajam rövidre.

- És hol a tesód?

- Elbújtattuk otthon. Azt nem tudjuk él-e még, mert lehet, hogy őt is begyűjtötték, mint minket.

- Amikor ott álltunk nálatok a lakásban feltartott kezekkel, akkor az öcséd is ott volt?

- Igen, a spejzban bújt el a polcok mögött, de szerencsére nem vették észre.

Nem tudom arra a helyiségre gondolt-e, ahová én is el akartam bújni, de ha igen, akkor csak remélhettem, hogy nem találták őt el, amikor belőttek a katonák az előtérbe.

- Hány éves vagy? - kérdeztem.

- Tizennégy - felelte. - És te?

- Én tizenhat - válaszoltam.

- És hogy hívnak? - érdeklődött.

- Davidnak.

- Szia, David - biccentett.

- Szia - köszöntem vissza, de ekkor szöget-ütött valamit a fejembe. - Lehet, hogy furcsának fog tűnni, de kérdezhetek valamit?

- Persze. Eddig is kérdeztél.

- Milyen dátumot írunk? - néztem rá értelmesen.

- Július 9-ét.

- Azt tudom de milyen évet? - türelmetlenkedtem.

- Mi?

- Milyen évet? - Láttam rajta, hogy nem igazán érti mit akarok, de azért válaszolt.

- 44-et.

- 1944-et?! - dadogtam.

- Igen. Mi van veled? Te nem itt élsz?

Nem akartam hinni a fülemnek! 1944?! Az lehetetlen!... Vagy... Mégis igaz?

A körülöttünk ülők nem nagyon beszélgettek, csak bámultak maguk elé bambán, míg a családtagok, nagyon szorosan össze bújtak

 - És most hova visznek bennünket? - törtem meg a csöndet ismét.

- Ahová a többieket. Lágerekbe - ejtette ki még halkabban a szót.

Na ezt végképp nem akartam elhinni! Elmegyek Ottóval egy sörözés után tüntetésre balhézni, rá másfél órára egy lövöldözés után, egy teherautó platóján találom magam, sárga csillaggal a mellkasomon, ráadásul 1944-ben koncentrációs táborba visznek?! Ez abszurdum!

Sok minden kavargott a fejemben, nagyon nehezen emésztettem meg a történteket, és nem tudtam most mit higgyek. Éreztem, ha igaz a tankönyvek állítása, úgy nem sok időm maradt hátra ezen a világon. Reméltem, hogy mégiscsak van valami csúsztatás a történelem könyvekben. Közben hátranéztem és próbáltam magam betájolni merre is járhatunk. Nem igazán volt ismerős a környék, pedig itt nőttem fel. A minket követő dzsipben viszont észrevettem, hogy a kölyökképű katona folyamatosan engem bámul. Tudtam, hogy amint lehetősége lesz kiszúrni velem, azonnal élni fog a lehetőséggel. Kezdtem fázni és éhes is voltam, mert a kora délutáni szendvicsek óta semmit sem ettem. Mivel a kocsi végében voltam, ezért ide bevert az eső rendesen. Gondoltam felhajtom a fejemre a dzsekim kapucniját. Mikor megfogtam már akkor éreztem, hogy nehezebb mint szokott lenni. Valami hideg a nyakamba csúszott. A mobilom volt az! Szóval ezért nem hallottam a koppanását a földön! Felakadt a kapucniban, amikor elengedtem. Óvatosan hátranyúltam és anélkül, hogy bárki észrevette volna, kiszedtem a gallérom mögül. Még mindig be volt kapcsolva. Tudtam, hogy ha megtalálják nálam, akkor végem van. Óvatosan körülnéztem, de senki sem foglalkozott velem. Ránéztem a kijelzőjére hátha okosabb leszek, de a szokásos dolgokon kívül nem mutatott semmit. Illetve a térerő jelzése gyakorlatilag megszűnt létezni, amit ennyi idő távlatából nem csodálok. Észrevétlenül kikapcsoltam és kivettem belőle a memória kártyát. Gondoltam azt csak könnyebb elrejteni. A kártyát beleraktam a gyári, műanyag, pattintós dobozába. - Ez legalább vízhatlan - gondoltam. A kocsi egyre jobban rázott, ahogy mentünk kifelé a városból, és az eső is egyre jobban esett. Egyszercsak lassított a kocsisor. Mellettünk közvetlenül vasúti síneket láttam. Tudtam, hogy a zsidókat vonatokkal szállították a táborokba és ennek hatására elfogott némi bizonytalanság. Megálltunk. Túl sok időt nem hagytak várakozni a kocsiban, egyből letereltek mindenkit. Amikor kiszálltam, körülnéztem. A mi négy teherautónkon kívül, volt még legalább tíz, amikből folyamatosan rángatták kifelé az embereket. Volt olyan nő, akit a karjánál fogva úgy húztak le a kocsi platójáról, hogy arccal beleesett a sárba és a következő pillanatban már a hajánál fogva emelték fel, majd parancsolták a sorba. Itt rengeteg katona is volt, szinte körbeálltak bennünket. Folyamatosan a menekülésen járt az eszem, de reménytelen volt a helyzet. Nem tudom pontosan hol voltunk, mert a város vasútállomását és annak közvetlen környékét ismertem, de ez a terület még nyomokban sem hasonlított rá. Arra gondoltam, hogy mivel elég sok ideig jöttünk, ezért valamelyik szomszédos település állomása lehet, bár épületeket nem láttam semerre. Csak egy hosszú, főként tehervagonokból álló vonatot. Mint utólag kiderült, két állomás közötti szakaszon voltunk, kint a pusztában, egy ideiglenes állomásnak kinevezett területen. Na, innen tényleg nem volt hová menekülni. Szorosan egymás mellé állítottak bennünket és elkezdték számolni mennyien vagyunk. Körülbelül ötven fős csoportokra osztottak. Volt egy tiszt, aki lassan elsétált a csoportok előtt és egy kézi hangosbeszélővel elmondta, hogy mindenkinek fel kell szállni a vonatra, az ellenállás értelmetlen. Azt is mondta, ha minden simán megy, akkor nem bántanak senkit. Akinél nagy poggyász van azt hagyja a földön, ne vigye fel a vonatra, mert azokat külön teherautóval hozzák utánunk. Volt aki ráírta a nevét is, de erre nem sok időt hagytak. Lassan megindult a sor eleje. A vagon ajtajánál állt két fegyveres katona, akik szúrópróbaszerűen megmotoztak néhány embert. Még legalább húszan lehettek előttem, de a sor nagyon gyorsan haladt, ezért nekem is gyorsan kellett cselekednem. Nem kockáztathattam meg, hogy bármi olyat megtaláljanak nálam, ami nem ebből a korból való. Elővettem a gázspray-t és a mobilom. Nem mertem leejteni mert féltem, hogy valaki észreveszi. Rögtönöznöm kellett. Úgy csináltam, mintha elcsúsztam volna. Most kivételesen előnyös volt az eső és a bokáig érő sár. Ahogy földet értem, mindkét kezem csuklóig a sárba nyomtam. Az egyik katona egyből odaugrott és rám tartott géppisztollyal ordított.

- Tovább! - üvöltötte.

Gyorsan felálltam, de a telefon és a spray a dagonyában maradt. A szívem majd meg szakadt érte. A mobil két hónapos volt. Szerettem az ilyen kütyüket, ezért ha tehettem, évente lecseréltem. A spray-t csak azért sajnáltam, mert nem tudtam hasznát venni a jelenlegi helyzetemben, pedig szívesen lefújtam volna vele valamelyik rohadékot. A sor közben nem állt meg, hanem folyamatosan haladt, így én majdnem leghátulra kerültem. Amikor odaértem a vagonhoz, már alig volt hely. Sőt, abszolút nem volt, de ez nem zavarta fogvatartóinkat. A tolóajtónál álló két katona megragadta a karjaimat két oldalról és fellökött a többiek közé. Annyian voltunk, hogy amikor behúzták mögöttem a tolóajtót a tüdőmből is kiszorult a levegő, de előtte még egy vödör vizet és egy üres vödröt is felraktak közénk. Az üres vödör az általános szükségleteink miatt kellett, mert gondolom senki nem akarta utánunk a kocsikat takarítani. Két, közel ötvenes létszámú csoportot tereltek be a vagonba, így körülbelül százan lehettünk bent és ebből elég sok volt a kisgyerek is. A vonat döcögve elindult. Síri csend volt az emberek között. Valószínűleg mind sejtette, hogy mi vár ránk. Nagyon éhesek voltunk és inni is csak annyit tudtunk, amennyi eső befolyt a vagon tetején lévő repedésen, mert a vödör víz hamar elfogyott. Nem tudom mennyi ideig mehettünk. Látni nem láttam semmit, mert az ajtónak háttal voltam és nem tudtam megfordulni sem, olyan szorosan préselődtünk egymásnak. Annát kerestem a szemeimmel, de nem láttam őt sehol, pedig ebbe a vagonba szállt be. Az apja viszonylag közel állt hozzám, ezért tudtunk beszélgetni egy kicsit. Megtudtam tőle, hogy negyvennyolc éves, Dezsőnek hívják és szabóként dolgozott eddig, a felesége pedig tanítónőként. Közben teljesen besötétedett odakint, és én egyfolytában azon gondolkodtam, hogy hogyan kerülhettem ide, és főként az, miért?

3. fejezet

Egyszerűen képtelen voltam felfogni mi történik velem, nemhogy még a parancsait is teljesíteni tudjam. Tántorogva álltam és bambán körülnéztem. Körülöttem mindenhol katonák, teherautók és feltartott kezű emberek álltak. Férfiak, nők és gyerekek vegyesen és rengeteg bőrönd, meg szétszórt ruha hevert az utcán mindenfelé. Mi az isten folyik itt? Először kandi kamerára gondoltam, de ekkor egy ötven év körüli férfi a tömegből, aki körülbelül tőlem hat-nyolc méterre állt, elkezdett felém rohanni. Éles dörrenést hallottam. A férfi megbicsaklott és engem kis híján feldöntve, elvágódott mellettem. Hanyatt feküdt, a szájából vér bugyogott és valamit hörgött, de nem értettem belőle semmit. Aztán nem mozdult többet. Szinte sokkot kaptam. Remegett kezem-lábam és mozdulni sem tudtam. Ekkor, egyszerre többen, rohanva megindultak a tömegből. A lövések zaja szinte folyamatos volt és a legtöbbjük nem jutott pár méternél tovább. Szó szerint hullottak mint a legyek. A gyerekek sírtak, a nők sikoltoztak. Voltak, akik lefeküdtek a földre, nehogy eltalálják őket. Egy fiatal srácnak sikerült a közelembe jutnia, és miközben elfutott mellettem, engem is meglökött a vállamnál fogva.

- Fuss! - kiáltotta.

Valószínűleg ösztönösen cselekedhettem, mert elindultam a srác után. Láttam, hogy az egyik - körülbelül harminc méterre lévő - lépcsőházat szemelte ki magának menedékül. Pár méteren belül utolértem őt, sőt, meg is előztem. A lépcsőház kapuja be volt csukva és csak reméltem, hogy nem lesz bezárva, amikor odaérek. Miközben az ajtóra koncentráltam láttam, hogy az ajtó közvetlen közelében porzik a fal a lövésektől, amit valószínűleg, nekünk szántak, de célt tévesztettek. Némelyik golyónak a süvítését is hallottam, olyan közel mentek el mellettem. Biztos az is közrejátszott abban, hogy nem találtak el, hogy a bőröndöket és minden más tárgyat összevissza ugrálva kerülgettem. Futás közben, valami hátba vágott. Nem nagyon, de olyan érzés volt, mintha valaki egy marék homokot dobott volna rám. Mint egy pankrátor úgy rontottam neki az ajtónak. Mázlim volt, mert kinyílt, így szinte azonnal az épület lépcsőházában találtam magam. Túl nagy előtér nem volt, csupán annyi, hogy az ajtó ki tudjon nyílni. Mivel bent sötét volt, a kinti nappal fényéhez képest, így normális esetben kellett volna néhány másodperc mire a szemem megszokja a különbséget, ám mikor az ember az életéért fut, nincs idő ilyesmire. Ezért is nem vettem észre a lépcsők első fokát, amiben hatalmasat estem. Valószínűleg ennek köszönhettem az életem, mert ahogy felbuktam, éles sercegést hallottam a mögöttem becsukódó ajtó felől. Ahogy felnéztem, láttam, hogy vagy egy tucat golyó ütötte lyukon világít be a kinti napfény, éles csíkokat rajzolva néhány lépcsőfokra, és a szemben lévő falra. Ekkor eszembe jutott az alkalmi megmentőm, de ő valószínűleg nem jutott el idáig élve. A lépcső melletti falhoz lapulva próbáltam feljutni az első fordulóig. Csak néhány másodpercig tartott, de rettentően soknak tűnt. Miután felértem, jobbra fordultam és rohanni kezdtem a folyosón, közben néztem, hogy melyik lakásajtó mögött találhatnék magamnak menedéket. A legtöbb zárva volt, de olyat is láttam, amelyik be volt törve, jobban mondva tokostul kiszakítva. Ekkor meghallottam a lépcsőház ajtajának hatalmas dörejjel való nyílását, és a hangos ordibálást. Üldözőim utolértek, ezért kizárásos alapon a soron következő ajtót szemeltem ki magamnak, ami látszólag épnek tűnt. Szinte két kézzel kaptam a kilincs után, de még a vállammal is rásegítettem, ha netán ez is zárva lenne. Legnagyobb meglepetésemre nemhogy zárva nem volt, de még kilincsre sem volt becsukva. A lendülettől szinte berobbantam a lakás előterébe. Ugyanezzel a mozdulattal be is vágtam magam mögött az ajtót és a falnak vetettem a hátam. Próbáltam olyan halkan maradni amennyire csak lehetett. A fal mellett araszolva, a belső helyiség felé vettem az irányt. Ahogy közben visszanéztem a bejárati ajtóra, attól tartva, hogy bármikor rám rúghatja valaki, észrevettem, hogy a fal, aminek háttal támaszkodtam csupa vér, de ami még furcsább volt, az az, hogy ezt a vércsíkot én húztam a hátammal. Először megrémültem, hogy mégis eltalálhattak, de ezt a feltevést hamar elvetettem, mert a történteket leszámítva, nem éreztem magam sebesültnek. Próbáltam visszapörgetni magamban, hogy honnan a vér, de így utólag visszagondolva, csak egy lehetőség maradt. A srác, akivel együtt futottunk, mögöttem volt egészen addig, ameddig nem éreztem a hátamon azt a tompa "ütést" menekülés közben. Mivel a nézeteimből adódóan a hobbim a fegyverek, így most tudatosult bennem, hogy amivel lőttek ránk az egy úgynevezett "mauser" típusú puska volt, amit a németek előszeretettel használtak a második világháború idején. Ezek a fegyverek nagy kaliberűek és iszonyatos pusztítást tudnak végezni, főként ha kis hatótávolságon belül használják. Valószínűleg ilyennel lőtték hátba szerencsétlen gyereket, aki tudtán kívül engem fedezett hátulról. Ha valakit hátba lőnek vele, annak a hátán "csak"a bemeneti nyílás látszik, elölről viszont a fél mellkasát kitépi. Hát innen a vér. Nem az enyém volt, hanem a megmentőmé, akinek a vére és talán a belső szerveinek egy része is hátulról rám fröccsent és akit most már tényleg joggal nevezhetek megmentőmnek. A telefonom még mindig görcsösen szorítottam a kezemben. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el. Folyamatosan szédültem és hányingerem volt, de ami a legrosszabb, hogy nem tudtam mi történik velem és hogyan kerültem ide. Nem tudtam gondolkodni sem. Addig eljutottam, hogy én nem ilyen tüntetésre jöttem, mert most minden úgy néz ki, mintha háború lenne. A katonák, a feltartott kezű emberek, a lövöldözés. A gondolatmenetemből hangos lábdobogás zökkentett ki, ami egyre jobban közeledett. Ráadásul a szomszéd lakásból egy rövid géppisztoly sorozatot hallottam. Nem tudom kire, vagy mire lőhettek, mert látszólag üres volt az egész épület. A bejárati ajtón kívül még két ajtó nyílt az előszobából. A közvetlen mellettem lévőt kinyitottam, de csak egy körülbelül másfél négyzetméteres helyiség volt mögötte, telezsúfolva mindenféle kacattal. Mivel ide nem tudtam volna rejtőzni a szűkös hely miatt, ezért jobb híján a másikat kellett választanom. Épp időben ugrottam át a következő helyiségbe, mert a bejárati ajtót valaki olyan erővel rúgta be, mintha berobbantották volna. A hatalmas reccsenés után közvetlenül felugatott egy géppisztoly és röviden végig kaszálta azt a falat, ami mögött álltam. Az előbb is ilyen rövid sorozatot hallottam, gondolom minden lakásba így „köszöntek” be.

Ismét másodperceken múlott az életem. Éreztem a túloldalt a golyók becsapódását, de szerencsére a falat nem ütötte át. Tudtam, hogy nem fognak megállni az előtérben, így elrugaszkodtam a faltól, aminek eddig arccal álltam és megfordultam, hogy kiutat keressek valamerre. Amit láttam, attól olyan szinten lezsibbadtam, hogy mozdulni sem tudtam. A szoba közepén lévő asztalnál ült egy német tiszt, aki egy pisztolyt fogott rám. Mellette két katona, akiknél szintén gépfegyver volt és rám céloztak. Az ablak előtt egy korombeli fiú és valószínűleg a szülei álltak, tarkóra tett kézzel. Látszólag egy család voltak.

- Hova olyan sietősen? - kérdezte a tiszt.

- Én csak...

A mondatot már nem tudtam befejezni, mert üldözőim beléptek a szobába, azzal a katonával az élen, akit először megláttam, mikor felemeltek az úttestről. Egyből megismertem a kölyök képéről. Ő nem kérdezett semmit, hanem szó nélkül állba vágott a nála lévő puska tusával. Hál' istennek nem talált telibe, mert akkor elbúcsúzhattam volna a fogsoromtól, de arra bővel elég volt, hogy eszméletvesztés nélkül is eldőljek, mint egy zsák krumpli. Amikor ismét ütésre emelte a fegyvert, az asztalnál ülő tiszt egy csuklómozdulattal megálljt parancsolt neki. Kelletlenül, de eleget tett a parancsnak.

- Az utcán összetereltek közül szökött el - mondta a katona a tisztnek.

- Na, innen már nem fog tovább szökni. Állítsátok a többiekhez!

Még mindig a földön feküdtem és ezt a kölyökképű ki is használta, mert a felettese tiltása ellenére is olyat rúgott belém noszogatás képpen, hogy levegőt is alig kaptam. Látszott, hogy élvezi amit csinál.

- Húzzál a többihez! - ordította.

Nagy nehezen összeszedtem magam és odakúsztam a család mellé.

- Kezeket tarkóra!

Miután egymás mellé állítottak bennünket, a tiszt intett az üldözőimnek, hogy elmehetnek. Mikor kivonultak a lakásból, nekiállt folytatni azt, amit valószínűleg azelőtt is csinált, hogy én megérkeztem volna. Az asztal félig volt kibontott lekváros üvegekkel. Az egyikbe belenyúlt és megkóstolta.

- Mi ez a szar? - kérdezte.

A következő mozdulattal már vágta is a falhoz az üveget, ami alig húsz centivel kerülte el a fejem. Nem én voltam a célpont, de majdnem eltalált. Még vagy négy-öt üveg járt ugyanígy. A mellettem álló asszony, minden csattanásnál összerezdült, látszott rajta, hogy nem ilyen sorsot szánt a lekvárjainak. Közben, hogy most már nem velem voltak elfoglalva, jobban meg tudtam figyelni a fogva-tartóinkat. A két katona, sima egyen ruhában volt, sisakkal a fejükön. Azokon pedig horogkeresztes karszalag, a vállukon pedig szíjon lógott az mp 40-es géppisztoly.

A tiszt az általánosan elfogadott tiszti ruhában volt. A zubbony nyakig begombolva, bal mellkasán egy vaskereszt fityegett, a vállakon színes váll-lapokkal. A sapkája az asztalon volt, aminek a homlok részén birodalmi sas fogta a horogkeresztet. Rajta nem volt horogkeresztes karszalag, viszont a zubbony jobb gallérján egy dupla villám volt látható, ezenkívül a másik gallér csücskén egy halálfejes kitűző, az úgynevezett "totenkopf", ami az SS-nek a jele. A családot nem nagyon állt módomban megfigyelni, mert mellettem álltak és nem nagyon mertem forgolódni. Egyszer csak a tiszt megunva az eddigi kóstolgatós játékát, hirtelen felállt és azt mondta, hogy ideje indulni. Olyan hirtelen és olyan erővel ugrott fel, hogy az asztal odébb csúszott legalább egy métert. Vette a sapkáját és elindult kifelé. A két katona intett a géppisztoly csövével, hogy kövessük. Elöl a tiszt, mögötte mi sétáltunk tarkóra tett kézzel, közvetlenül mögöttünk pedig a két katona. Elég sokáig mentünk kifelé a lépcsőházból, befelé nem tűnt ilyen hosszúnak az út.

2. fejezet

Miután lezártam a bringát az épület kerékpár megőrzőjében, felmentünk Ottóékhoz.

- Nem vagy éhes? - kérdezte.

- Ehetnénk valamit, ha már feljöttünk. Legalább lesz, ami felszívja a piát - érveltem. - Nincs itthon senki?

- Nincs - vont vállat. - Anya elment cipőt venni, Gitta ugye a kiránduláson, a nagyfater meg a közértbe van - vázolta fel.

Öt perc múlva, már a szendvicseket rágva ültünk a számítógép előtt. Mivel vajat nem találtunk a hűtőben, ezért csak simán, szalámival ettük. Egy kicsit száraz így, de még azért ehető. Ami a földre hullott morzsa, azt megette Neo, Gitta tacskója, aki mindig láb alatt volt. A kutya a mátrix Neója után kapta a nevét, habár nem sok köze volt hozzá azon kívül, hogy ez is fekete volt, mint a filmbéli főhős hosszú kabátja.

Kíváncsiak voltunk, hogy a többiek tudnak-e már valami infót a tüntetésről. Végigböngésztük a facebookot, a twittert és az összes létező közösségi oldalt, de semmi érdekeset nem tudtunk meg.

- Na, hol vannak az öreged fényképei? - kérdeztem.

- Gyere!

A nagyapja szerintem sejtette, hogy az unokája előszeretettel nézegeti a gyűjteményét, ezért állandóan máshova dugta el a dobozt, és mindig megjelölte azt valami módon, hogy észrevegye, ha valaki matatott a környékén. Olyan is előfordult már, hogy az öreg kicserélte a dobozt egy másikra, megtévesztésként. Most épp, a fürdőszoba ajtó melletti gardróbszekrény aljából került elő. Sokszor láttuk már a benne lévő dolgokat, de mivel érdekeltek a második világháborúhoz köthető emléktárgyak, ezért örökké az újdonság erejével hatott ránk, akárhányszor kinyitottuk a dobozt. A fényképeket szinte már untuk, de volt az aljában egy külön fémkazetta is, amit eddig sosem nyitottunk ki, mert az külön kulccsal volt bezárva. Párszor már felforgattuk a lakást a kulcs miatt. Az öreg valószínűleg magánál tartja, mert hogy a lakásban nincs, az tuti. Sokszor kézbe vettük, rázogattuk és próbáltuk kitalálni mi lehet benne. Súlya az volt neki, de rázogatásnál túl nagy hangot nem adott ki, ezért mi valami papír, esetleg rongy vagy régi zászlóra tippeltünk. Felfeszíteni nem mertük, mert nyilván okkal zárta az öreg és az egyből bukta lenne. Egyenlőre kénytelenek voltunk beérni a nagy doboz, már ismert tartalmával. Volt egy kedvenc képünk Hitlerről, amin közvetlen közelről látszódott és a korához képest nagyon jó állapotban volt. Nem valószínű, hogy az öreg fényképezte, de mindenképp eredeti volt. Ezenkívül vonatokról, tankokról, és különböző kézi lőfegyverekről is rengeteg kép volt.

- Pszt - mondta Ottó.

- Mivan? - kérdeztem fel sem nézve.

- Valaki jött - mutat az ajtó felé.

- Én nem hallok semmit.

Ekkor viszont az eddig mellettünk fekvő Neo, megemelte a fejét és érdeklődve figyelt az előszoba irányába. Ekkor már mindketten hallottuk, hogy valaki matat az ajtóban a kulccsal. Nem ez volt az első eset, hogy megleptek minket. Vagy a szülők, vagy az öreg, ezért másodpercek alatt visszapakoltunk a dobozba és már vágtuk is be magunkat a számítógép elé, úgy tettünk, mintha marhára bele lennénk mélyülve valamibe. Épp időben, mert a konyhából káromkodást hallottunk. Ottó nagyapja káromkodott, mert felborult valamilyen szatyor, amit most hozott a közértből. Kimentünk, hogy megnézzük, mit borított ki, de elhajtott bennünket.

- Húzzatok odébb! Nincs jobb dolgotok? - morogta.

Félretolt bennünket és a spejzból kivette a felmosót, hogy feltörölje a másfél négyzetméternyire szétfolyt tejet. Magas, mogorva, rövid hajú és ősz, bozontos szakállú ember volt. Engem, valami miatt sosem szeretett, Ottó szerint azért, mert állítólag rossz hatással vagyok az unokáira. Nem mintha Ottót bármitől is félteni kellene. Sok balhéban voltunk már együtt és ott éppenséggel nem mindig én voltam a kezdeményező. Na mindegy, engem nem nagyon csípett, de ezzel tudtam együtt élni, mert azon kívül, hogy köszöntünk egymásnak, túl sokat nem beszélgettünk, így számomra nem volt nagy érvágás. Óvatosan jeleztem kézzel Ottónak, hogy lassan indulni kellene, mert kezdődik a buli. Vette a lapot, mert nyúlt az előszobában felakasztott kabátjáért. Mielőtt indultunk volna, ő is gondosan kipakolta a zsebeiből az összes papírját, hogy időt tudjunk nyerni egy esetleges igazoltatásnál. Ami nálunk maradt, az a mobiltelefon, egy flakon önvédelmi gázspray, egy kendő az arcunk elé és egy kis üvegben citromlé, egy másikban meg víz. A spray kivételesen tényleg önvédelemre volt nálunk, nem a balhé kedvéért, a citromlé meg állítólag csökkenti a könnygáz hatását tömegoszlatásnál.

Délután két óra körül járhatott, amikor elindultunk. Ahogy kiléptünk, a dzsekiket mindjárt le is vettük, mert marha meleg volt, viszont tudtuk, hogy ha elhúzódnak a dolgok, akkor az esti órákban még jól jöhet a meleg ruházat. Körülbelül tizenöt perc séta után, sűrűsödni kezdett az utcán a tömeg. Egyre több rendőrautót és mikrobuszt láttunk a mellék utcákban elrejtőzve. Innen már tudtuk, jó helyen járunk. Még néhány perc séta és már a kiabálásokat is hallottuk. Innentől már annyian voltunk, hogy gyakorlatilag sodródtunk a tömeggel. Volt egy nagy színpad szerű emelvény, ahol különböző fellépők mondták el a véleményüket a mai napról. Már láttam, hogy egyéni akciókat nem nagyon fogunk tudni kezdeményezni. A tüntetőkhöz gyakorlatilag oda sem fértünk, mert az úttest túloldalán voltak és minden körbe volt kerítve rendőrségi kordonnal. Ekkor megszólalt egy rendőrségi hangosbemondó, hogy a környező utcák felé, mindenki hagyja el fegyelmezetten a területet. Érdekes módon ez nekünk szólt, mert mi voltunk az ellentüntetők és állítólag nekünk nem volt engedélyünk ellentüntetni. De ezt már megszoktuk, mivel általában minket piszkálnak. Néhányan hallgathattak a figyelmeztetésre, mert a tömeg ritkulni kezdett, bár a rendőrség szerint lassan, mert újabb figyelmeztetés jött, ugyanazzal a szöveggel. Ekkor már bekapcsoltam a mobilom kameráját és amit csak lehetett, azt filmeztem. A tömeg, ahogy ritkult, úgy tudtunk egyre inkább előbbre jutni a kordonig. A harmadik figyelmeztetésben már az is szerepelt, hogy "Amennyiben nem hagyjuk el a területet, úgy a felsorakozott rendőrsorfal megindul felénk és feloszlatja az ellentüntetők táborát". Ottóval körülnéztünk és láttuk, hogy még legalább kétszázan állnak mögöttünk, így maradtunk. Ha harc, akkor legyen harc! Ekkor lőtték ki felénk az első könnygáz gránátot, ami a földön pörögve okádta magából az oszlatáshoz szükséges maró anyagot és az orrfacsaró bűzt. Valaki kiugrott a tömegből és visszarúgta a rendőrsorfal irányába. Igaz csak néhány méterrel sikerült odébb rúgnia, a tömeg mégis ujjongott. Szépen rá zoomoltam a telóval és felvettem az egészet. Az első támadás elhárítva. A rendőrök úgy gondolhatták, hogy ha ilyen bátor emberek vannak itt, akik csak úgy rugdalják a gázpatront, akkor ideküldenek még. Jött is sivítva kettő, de az egyik az aszfalt helyett a tömegbe vágódott. Több se kellett nekünk, most már volt ok a támadásra és elkezdtünk rohanni a kordon felé. Páran átugráltak rajta, de a körülbelül negyven méterre álló rendőrsorfalhoz nem mertek közelebb menni. A hatóságiak egyenlőre csak álltak és néztek bennünket. Egy emberként megpróbáltuk a kordont feldönteni, de tudtuk, hogy ez nem olyan egyszerű dolog. Az egyik elemet mégis sikerült közvetlen előttünk megbontani. Ottó volt az első, aki átugrott a résen, én meg egyből utána mentem, viszont ha akartam volna sem tudtam volna visszafordulni, mert hátulról toltak a többiek. A rendőrök még mindig nem mozdultak, de a hangosbemondóban újra felhangzott, hogy hagyjuk el a területet. Egyszer csak a fejem fölött elrepült egy féltégla vagy kő, vagy nem is tudom micsoda, de a rohamosztagosok előtt ért földet egy méterrel. Elkezdtek mozgolódni, de még mindig vártak valamire. Éles csattanást hallottam a fülem mellett. Egy csúzli gumija volt. Valaki csúzlival rálőtt a rendőrsorfalra. A kő nagyot koppant az egyik plexi pajzson. Na erre vártak! Rohanva, megindultak felénk, mi pedig ösztönösen elkezdtünk hátrálni. Az az egy kibontott lyuk, amit a kordonban csináltunk, kevés volt arra, hogy mindenki visszavonulhasson. Az első pár rendőr elért bennünket és eszeveszett módon elkezdték fújni ránk a palackos könnygázt. Mi viszont már a citromlével meglocsolt kendőkkel vártuk a támadást. A kabátokat is felvettük, hiába volt meleg. Egyrészt, hogy ne akadályozzon a mozgásban, másrészt az anyaga miatt. Mivel vízhatlan volt, így a ránk fújt gáz lecsorgott róla. A fő probléma az, hogy nem volt visszaút. Beszorultunk a rendőrök és - a még álló - kordonfal közé. Egyre többen voltak, egyre jobban jött az áldás a palackokból. Akit elértek, azt gumibottal is verték. Ottót már percekkel ezelőtt elveszítettem szem elől, reméltem, legalább neki sikerült visszahúzódnia a kordon mögé. Hiába próbáltuk eltakarni az arcunkat, a könnygáz ellen mindenféle vizes és citromlébe áztatott ronggyal, semmit sem hatott. A távolabbról fújt gázt még úgy-ahogy tompította, de onnantól fogva semmit sem ért, így inkább eldobtam a rongyot, mert úgy éreztem, hogy még a levegőhöz jutást is nehezíti. Ez - mint utólag kiderült - nagy hiba volt, mert a következő adagot pont az arcomba fújta a rendőr és semmi sem védett ellene. Mivel pont akkor vettem levegőt, így gyakorlatilag letüdőztem a gázt. A hatás totális volt. Először azt éreztem, hogy szét ég a nyelőcsövem, és bár látni már eddig sem nagyon láttam, de ez végleg kiütött. Az arcomon folyt végig a permet, elviselhetetlenné téve a bőrömön is az égető érzést. Jobb híján az arcom elé tartott karommal próbáltam védekezni, de ekkor valaki elkapta azt és a föld felé rántott. Próbáltam ököllel a feltételezett irányba ütni, de ez már csak halovány próbálkozás volt részemről. Menthetetlenül a földre kerültem. Ekkor szinte elviselhetetlen súly nehezedett a hátamra és a fejemre.

- Fogjátok erősen! - ordította, valószínűleg az a rendőr, aki a fejemen térdelt. Ekkor már szó szerint rosszul voltam a rám nehezedő súly és a könnygáz összességétől, ráadásul egy utcai csatorna vasfedelébe paszírozták a fejem, és az innen előtörő szagok sem voltak rám jó hatással. Úgy éreztem mindjárt elveszítem az eszméletem. Hányingerem volt és színes pöttyök ugráltak a szemem előtt.

- Engedjetek el rohadékok! Hé! Ez fáj, te állat! - ordítottam, de rohadtul nem érdekelte őket. A tompa zúgás viszont, egyre erősödött a fejemben, ami egyszer csak váratlanul abbamaradt.

Ekkor, mintha enyhült volna a nyomás rajtam, illetve a zaj is körülöttem. Furcsállottam, hogy nem tesznek rám egyből bilincset. Egy picit könnyebben kaptam a levegőt is, de nem tartott sokáig, mert hatalmas rúgást éreztem a bordáim között.

- Felállni! - kiáltotta a rendőr és már kaptam is a következőt.

- Mi van, nem hallasz?

Hallom én, de nem olyan egyszerű ebből a helyzetből talpra állni.

- Segítsetek neki! - szólt valaki a háttérből.

Valaki megmarkolta a kabátom és a galléromnál fogva felrántott a földről. Először azt hittem, hogy a könnygáz miatt hallucinálok. Egy fiatal, kölyökképű katona állt velem szemben és puskát fogott rám. Mégpedig német egyenruhában!

- Beállni a sorba! - üvöltötte.

1. fejezet

   A fülemhez kaptam a kezem, de elkéstem vele. Körülbelül két lépésnyire álltam Márktól, amikor elsütötte a walther p38-ast, de így is azt hittem, hogy beszakad a dobhártyám, mikor eldörrent a pisztoly. A következő lövések zaját már tudtam védeni, de az elsőtől még mindig csengett a fülem. Látványnak sem volt utolsó, mikor a lövedékek célba találtak. A céltáblának kiállított sörös dobozoknak, hiába voltak teletöltve homokkal ez abszolút nem jelentett akadályt. Egymás után, pörögve emelkedtek a levegőbe, miközben a bennük lévő homok úgy spriccelt széjjel, mintha nem is egy kilenc milliméteressel, hanem egy ágyúval lőttek volna rájuk. Amikor a pisztoly szánja végül kiakadva jelezte, hogy a fegyver kiürült, Márk felénk fordult.

 - Na milyen voltam? - kérdezte vigyorogva.

 - Hangos - szóltak néhányan vissza a tömegből.

Nem egészen ezt a választ várhatta, mert a száját elhúzva, kivette a tárat a pisztolyból és odasétált a kemping asztalhoz, hogy felhajtson még egy doboz sört. Márk huszonöt éves volt, így a legidősebb a bandából. Nemrég jött ki a sittről, súlyos testi sértés miatt. Engedélye nem volt a fegyverre, mint büntetett előéletű nem is kaphatott. A walther p38-as egy második világháborús, német tiszti pisztoly volt. Azt nem tudtuk honnan szerezte, de nagyon ragaszkodott hozzá, mert mindenhová magával vitte. A kora és a múltja miatt mindenki őt tekintette a főnöknek. Általában meg is fogadtuk a tanácsait, viszont az ilyen bulik alkalmával, mint most is, mindenki ment a saját feje után. Legalább tizenöten gyűltünk össze a régi, lebontásra ítélt téglagyár egyik alagsorában. A bandatagok átlagéletkora nem volt több tizenhét évnél. A barátnőm, Gitta, például csak tizenöt éves. A lányok közül Ő a legfiatalabb, de szerintem Ő is néz ki a legjobban a csapatból, úgyhogy büszke vagyok rá.

 - Gyújtasz? - kérdezte Gitta, miközben felém nyújtotta a cigarettásdobozt.

 - Naná - kaptam az alkalmon azonnal.

Tudtam, hogy káros meg minden, de úgy gondoltam egyszer élünk. Mindenki, főleg anyám szokott prédikálni, hogy azok az emberek mennyivel korábban halnak, akik dohányoznak. Én meg úgy voltam vele, az úgyis előfordulhat bármikor, ezért legalább addig élhessek úgy, ahogy nekem tetszik. Persze csak addig, ameddig lehet.

 - Na mi van? Elkéstem? - üvöltötte túl (az amúgy is hangos zenét) Ottó, és hangosan bevágta maga mögött a vasajtót, mindenkinek jelezve, hogy megérkezett.

Mivel általában mindig késve jön, ezért sokan nem is foglalkoztak vele, de ő nem zavartatta magát emiatt, az első útja az asztalhoz vezetett és már bontotta is az első sörét. Őt ismerem a legrégebb óta, már óvodába is együtt jártunk. Rengeteg közös balhén vagyunk túl, nem mellesleg Gitta bátyja. Általában tizenöten-húszan szoktunk összejönni egy ilyen buli alkalmával, de sörből még sose tudtunk eleget hozni, pedig ez már nem az első alkalom. Minden hétvégén itt lógunk amíg az épületet le nem bontják. Néha a cigifüsttől látni sem lehet, de már alkalmazkodtunk. Itt szoktuk egymás haját rövidre nyírni, van, hogy borotválni is. Itt csináljuk a tetoválásokat, meg a csajoknak a piercingeket. Sőt, itt szoktuk megtervezni a következő balhét is. Éreztem magamon, hogy éjfél már jócskán elmúlhatott, mert kezdtem álmosodni. Tudtam, általában nem tart sokáig, csak ameddig az ember átlendül azon a bizonyos holtponton, utána már reggelig is fent tudok maradni minden erőlködés nélkül. Ez a mai nap kivétel volt ez alól. A rengeteg pia miatt, vagy nem is tudom, de nem akart a holtpontnak vége szakadni. Gitta észrevehette rajtam, megkérdezte, menjünk-e haza. Mondtam neki, hogy ha neki sem gond, akkor mehetnénk. Nem kellett őt sem biztatni, mert reggel korán kellett neki kelni, ugyanis az iskolával, egyhetes osztálykirándulásra mennek. Ottót megkérdeztük nem akar-e velünk hazajönni, de ő még maradni akart. Idefelé bringával jöttünk és úgy terveztük, hogy azzal is megyünk, mert legalább segít kijózanodni a friss levegőn. Nem minden alakult a terveink szerint, mert esni kezdett az eső. Márk felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival, mert ő azzal jött. Nem szívesen ültünk be mellé, mivel már rendesen volt a fejében, viszont az álmosságom elaltatta az óvatosságomat. Ettől függetlenül szerencsésen kiraktuk Gittát a házuknál és hozzánk is biztonságban elértünk. Alig vártam, hogy az ágyba kerüljek. A kispárnát épp a fejemre akartam rakni,hogy elnyomja azt a monoton zajt,amikor rájöttem,hogy a mobilom csörög.Nem tudom mióta csörgött,de mire felvettem már lerakta az illető.Megnéztem ki keresett.Gitta volt az és volt már két nem fogadott hívásom is tőle.Jó mélyen aludhattam,ha nem hallottam.Gyorsan visszahívtam.Tiszta idegbeteg volt,hogy eddig nem vettem fel a telót.Nem akart semmi különöset,csak meg szerette volna tudni,hogy az éjszaka hazaértem-e épségben.Hívta Márkot is,de Ő ki volt kapcsolva,így érthető volt az aggodalma.Már a buszon volt az osztállyal,lassan indultak.Miután tisztáztuk a dolgot,megnyugodott.Mondta,hogy a délutánra tervezett tüntetésen vigyázzunk magunkra.Egyéb esetben Ő is velünk tartott volna,de ez a kirándulás kötelező volt mindenkinek.

Próbáltam vissza aludni,de fél órás sikertelen próbálkozás után feladtam.Begyógyult szemekkel kibotorkáltam a fürdőszobába és elkezdtem vizet engedni a kádba.Amíg folyt a víz,feltettem a telómat töltőre,közben az arcom nézegettem a tükörben.Voltam már jobb állapotban is.Nagyon nem tetszett amit a tükörben láttam.A szemem helyén kis rések voltak,az általában mindig gondosan kopaszra borotvált fejem meg igencsak borostás volt,hogy az elmúlt éjszaka nyomait már ne is említsem.

Az ember mobiltelefonja mindig a legrosszabbkor szólal meg.Éppen beleültem a fürdőkádba amikor újra megcsörrent.A beállított csengőhangból egyből rájöttem,hogy Ottó van a vonal túlsó végén. Kelletlenül de óvatosan,nehogy elcsússzak,kikecmeregtem a kádból. A töltőn lévő telefon miatt muszáj volt megtörölnöm a kezem,mert azért az ember nem szívesen nyúl vizes kézzel elektromos dolgokhoz.

 - Na mi van, nem tudsz aludni? - kérdeztem tőle

 - Rosszkor zavarlak? - kérdezett vissza.

 - Nem lényeges, csak a kádból ugrottam ki. Na mi újság?

 - Nem sok minden, csak érdekelne, hogy áll e még, amiről az éjjel dumáltunk?

 - Mi? A tüntetés?

 - Hát arról beszéltünk, nem?

 - Persze, persze, csak gondoltam előtte rendbe rakom magam.

 - Figyelj csak! Ha gondolod jöhetsz korábban is, legalább a nagyfater fényképeivel kicsit megalapozzuk a hangulatot.

Az öreg megszállottan gyűjtötte a második világháborús náci relikviákat, fényképeket és minden ezzel kapcsolatos dolgot.

 - Mindenképp korábban kell indulnom, mert venni kéne a telómba egy új memóriakártyát. A régit kinőttem.

 - Akkor mikor is jössz?

 - Egy órán belül ott vagyok, de ha gondolod megvárhatsz az állatkert bejáratánál, legfeljebb együtt megyünk a telefonoshoz.

 -Végül is miért ne?

 - Akkor ott találkozunk tizenegy óra magasságában.

 -Oké, várlak.

 - Szia.

Na,gondoltam,ebből már nem lesz hosszú fürdés,ezért csak beleálltam a már kiengedett fürdővízbe és gyorsan lezuhanyoztam.Ottóék gyalogosan körülbelül fél órára laktak tőlem,így amikor csak tehettem, mindig bringával tekertem át hozzájuk.A terv most is ez volt,mert ha memóriakártyát is akarok venni,akkor sietni kell.Túl sok mindent a telefonon kívül nem vittem magammal,főleg személyes iratokat nem,mert a rendőröket ismerve jobb,ha az embernél egy ilyen tüntetés alkalmával nincsenek papírok.Ezzel a módszerrel már két alkalommal is sikerült megúsznom a felelősségre vonást.Ebben reménykedtem most is.

A tizenhat giga byt-os kártya tizenöt euro, a harminckettes huszonöt.Amit az interneten hirdettünk olcsóbbik fajtát,már elfogyott.Csak a készlet erejéig volt belőle néhány darab,mondta az eladó.Ez jellemző az ilyen üzletekre.Becsalják az emberkét valami jónak tűnő akció reményében,de mire ideér már nem aktuális.Összesen volt nálam harminc euro és néhány cent.Mivel a balhés buli előtt még meg akartunk inni pár sört is,ezért nagyon az olcsóbbik felé húzott a szívem,de hát nem minden nap vesz az ember új memóriakártyát,ezért győzött az ész.A drágábbikat,de a dupla akkora kapacitásút vettem meg.A kis műanyag dobozkát a zsebembe csúsztattam és már tekertem is tovább.Pont befordultam az egyik utca sarkon,amikor eszembe jutott Ottó,hogy Ő meg az állatkert előtt vár.

Általában mindig náluk találkozunk,ezért már rutinszerűen hozzájuk mentem.Gyorsan fékeztem és a következő utcán visszakanyarodtam.

Már messziről kiszúrtam a fekete bomberdzsekijét és a kopasz fejét.

Mivel ellenkező irányból várt,ezért nem számított arra,hogy a háta mögül érkezem.Nagyot farolva álltam meg mögötte amitől úgy megijedt, hogy majdnem az úttestre ugrott.

 - Ha, ha, ha mondta kicsit gúnyolódva.

 - Mivan? Rossz a lelkiismereted?

 - Nem rossz, csak majdnem összeszartam magam. Miért onnan jössz?

 - Mert majdnem itt felejtettelek.

 - Na, Te aztán jó haver vagy.

 - Nem hagytalak volna itt, nyugi. Na, hogyan tovább? - kérdeztem tőle.

 - Az attól függ, mennyi pénz van nálad. Megyünk kártyát venni?

 - Már megoldottam idefelé jövet, ezért is késtem el.

 Mondtam neki, hogy alig néhány euróm maradt a kártyavásárlást követően.Hál istennek nála mindig volt pénz.Megbeszéltük,hogy beülünk a Ratskeller nevezetű sörözőbe.Nem a legolcsóbb hely, viszont a pincércsaj nagyon jól néz ki,és bőven csapolják a sört is kevés habbal a tetején.Másnaposság ellen pont jól jött.Sörözgetés közben kicseréltem a kártyát a telóban.Kellett a hely,mert sokat szoktam videózni és fényképezni a tüntetéseken,hogy a rendőri brutalitásokat és az esetleges visszaéléseket dokumentálni tudjam.Közben általános dolgokról beszélgettünk,de főleg az általános nézeteink volt a téma.A mára tervezett tüntetésnek is ez volt a lényege.Ha az ellentábor próbált valami ellen,vagy valami mellett tüntetni,akkor azt mi állandóan igyekeztünk megzavarni függetlenül attól,hogy igazuk volt e,vagy sem.A mi szemünkben másoknak nem lehet igaza.Erre hoztak különböző törvényeket,és mióta a törvény él,azóta óvatosabbak vagyunk,de ott igyekszünk nekik keresztbe tenni,ahol és amikor,csak tudunk.Az,hogy most miért is tüntetnek,minket abszolút nem érdekelt csak azt tudtuk,hogy ott a helyünk.Állítólag valaki leöntött festékkel valami emlékművet,és ez nem tetszik nekik.Szerintünk jól tette,mert így is volt az emlékművekből épp elég.

A harmadik korsó sör után már éreztük,hogy kezd zsibbadni az agyunk.Ezt az érzést szerettük,mert sok mindenről elterelte a figyelmünket,ráadásul sokkal bátrabbak is voltunk.A biciklire már nem nagyon mertem felülni,mert nem éreztem magam stabilan,meg hát Ottó is gyalog jött,úgyhogy sétálva indultunk el feléjük.Mehettünk volna egyből a tüntetésre is,de a bringát nem hagyhattam az utcán.Azt beszéltük meg,hogy a balhé végéig Ottóéknál marad,utána onnan megyek majd vele haza.Egyre több ember jött velünk szemben az utcán,valószínűleg a tüntetésre mentek ők is,mert sokaknál transzparensek és zászlók voltak.

 -Várj egy kicsit. - mondta Ottó.

 - Mi van?

 -Várj itt! - azzal lehajolt és felkapott egy követ az úttest melletti járda mellől,és átszaladt az úttesten az egyik kapualj üzletéhez. D NNA, volt az üzletre írva egy nagyon régi kopott táblára,alig olvasható felirattal.Ilyen távolságból lehetett akár régiség kereskedés,ékszerbolt,vagy bármi más is.A felirat alapján nem lehetett eldönteni,de mint utólag kiderült,könyvesbolt volt.A kocsik zajától a csörömpölést alig hallottam,amikor Ottó belevágta a követ a kirakatba.Olyan erővel dobta,hogy a kirakatban felállított kegytárgyak is felborultak.Ottó az úttest túloldalán,én pedig a saját oldalamon futottam.Félig hátranézve még láttam,hogy egy idősebb nő ajvékolva kijön az üzletből és segítségért,meg rendőrért kiabál.

Nem sokat foglalkoztunk vele,a lényeg az volt,hogy mihamarabb lelépjünk onnan.Rendőrt ilyenkor hiába is várna,mind a tüntetést biztosítja.Ottó a következő zebránál jött át.

 - Sosem szerettem az öreglányt,mert hát tudod mi a véleményem ezekről. - mondta.

Ami tény az tény.Muszáj volt vele egyetértenem.