2014. január 29., szerda

7. fejezet

Egyik reggel, létszám ellenőrzésnél, megállt mellettünk egy teherautó és kiszállt belőle egy tiszt egy orvossal meg négy katona. Odajöttek hozzánk és az orvos lassan végigsétált a sorok között. Néhány embernek megérintette a vállát, köztük voltam én is és Anna is. Amikor az orvos befejezte a válogatást mondott valamit a tisztnek, aki hangosan kiabálva azt mondta, hogy akinek az orvos megfogta a vállát az sorakozzon fel a kocsi jobb oldalánál. Gyorsan sorba álltunk és ekkor a doki újra besétált és mégegyszer megismételte az előbbit. Nekik a kocsi ellenkező oldalán kellett sorakozniuk. A második csoportot felterelték a kocsi platójára és elindultak velük. Két katona ott maradt a négyből velünk és ránkparancsoltak, hogy induljunk előttük gyalog. Sétáltunk legalább tíz percet, amikor egy kőépülethez értünk, aminek a tetején hatalmas kémény volt. Itt várt minket két másik katona. Ismét elfogott a pánik. Tudtam, hogy általában fizikai erőnlét alapján válasszák ki azokat, akiket gázkamrába küldenek, de látszólag is voltak nálam jóval vékonyabbak, ezért nem értettem miért hoztak ide. Az egyik rab a csoportból azt mondta, hogy ne aggódjak, mert ez itt a konyha épülete ő már dolgozott itt, a gázkamrák nem erre vannak és ha szerencsém lesz akkor sosem fogom megtudni merre. Nem tudom, hogy csak megnyugtatni akart e, de hittem is neki meg nem is. Sokat nem tudtam a dolgon rágódni, mert itt ismét kétfelé választották a nagyjából húszfős csoportot. Anna a másikba került. Minket betereltek az épületbe, ami tényleg konyha volt. Mindenkinek kiadták a munkát, hogy mit kell csinálnia. Volt aki répát, volt aki krumplit pucolt, de olyan is akinek mosogatni kellett az odaégett edényeket. Én mosogattam és közben Annán gondolkodtam, hogy őket hová vihették. Este tíz óráig kellett a konyhán lenni, de enni nem kaptunk semmit csak egy szelet kenyeret meg egy fél evőkanál lekvárt. Aki a krumplit pucolta az néha tudott enni egy kis krumplihéjat, amikor az őrök nem figyeltek oda. Az éjszaka kellős közepén aztán vissza gyalogoltattak a barakkba. Amikor másztam fel a helyemre örömmel láttam, hogy Anna ott van. Lefeküdtem és a fejem lelógatva a fölöttük lévő priccsről megkérdeztem tőle, hogy őket hova vitték. Azt mondta, hogy előttünk érkeztek vissza nem sokkal és egész nap ruhákat válogattak. A kérdésemre, hogy azt miért kellett, azt válaszolta, hogy azért mert sokan a ruhájukba varrva rejtették el az aranyat vagy a gyémántokat ha volt nekik. Ő is talált aranyat néhány gallérba bevarrva. A többi ruhát elégették. Azokat akiket a teherautóval vitték el, soha nem jöttek vissza. A kimerültségtől hamar elaludtunk. Másnap reggel megint jöttek értünk és kezdődött minden újra. Ez végül is nem volt olyan rossz, mert így nem kellett appelt állnunk és az idő is gyorsabban telt. Másnap már bátrabbak voltak azok, akik a krumplit pucolták, mert némi krumplihéjat eldugtak és hoztak a blokkban lévő társaiknak is. Itt családtagok nem voltak, eltekintve Dezsőéktől, mert arra ügyeltek, hogy családtagok lehetőleg ne kerülhessenek egy helyre, de mindent nem tudtak ellenőrizni, mert így is túl voltak terhelve a papírmunkával. Én eddig úgy tudtam, hogy kivétel nélkül mindenkit tetováltak, de kiderült, hogy sokakat nem, többek között engem sem. Egyik éjszaka amikor véget ért a műszak és másztam felfelé a helyemre, Anna megfogta a lábam.
- Mi van? - kérdeztem
- Hoztam neked valamit.
- Nekem? Mi az istent tudsz te nekem adni, amikor nincs itt az égvilágon semmi sem?
Megfogta a kezem és óvatosan beletett valamit úgy, hogy senki ne lássa.
- Ez nem tudom mi, de a tiéd nem? Ezt dugtad el a teherautón ugye?
Kinyitottam a tenyerem és nem hittem a szememnek. A kis műanyag tokjában ott volt a telefonom memóriakártyája a kezemben. Láthatta a szememben, hogy ez mennyire fontos nekem.
- A kezembe akadt az a furcsa anyagú kabát, amit viseltél és volt benne egy kis zseb belül.
Tudtam miről beszél mert én dugtam oda. Lekötelezve éreztem magam. Nagyot sóhajtva megköszöntem, mással sajnos nem állt módomban neki meghálálni. Tehát visszakerült hozzám. Néztem hova lehetne eldugni és végül két deszka között találtam olyan helyet, ahol reményeim szerint nem találja meg senki. Egymás után teltek így a napok, de egyre korábban keltünk. Volt olyan nap, mikor hajnali fél háromtól éjjel tizenegyig is dolgozni kellett. Az egyik nap a konyhán véletlenül megláttam a tükörképem, az egyik ajtó üveg-ablakában. Az utcán elmentem volna saját magam mellett, annyit változtam külsőleg. Nem tudom hány kilót fogytam, de rengeteget.
Éjszaka amikor másztam volna vissza a helyemre észrevettem, hogy Anna nincs ott. Kérdően néztem az apjára.
- Hol van? - biccentettem a fejemmel a pokrócra, ahol aludt eddig.
- A többiek azt mondták, hogy elájult munka közben a gyengeségtől és orvost hívtak hozzá.
- És? - kérdeztem.
- Azt mondják kiderült. Az orvos megvizsgálta és észrevette rajta, hogy nő. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért a férfiak közé állt válogatásnál, arra azt mondta, hogy valaki megragadta a karjánál fogva és a férfiak közé lökte. Olyan gyorsan történt minden és nem mert szólni miatta. Remélem elég hihetően adta elő, hogy ebben a zűrzavarban tényleg előfordulhat ilyesmi.
Akik ott voltak vele, azokat megverték, mintha ők tehettek volna róla és közben azt kiabálták, hogy tudjuk, hogy ti tudtatok róla. Akkor láttam Annát utoljára. Másnap reggel nem kellett dolgozni menni. Appelt álltunk, amikor ismét megállt egy teherkocsi előttünk. Kiszállt belőle legalább tíz Lengyel fogoly és két orvos. Végigjárták a tömeget és mindenkit közvetlen közelről megnéztek maguknak. Valószínűleg azt ellenőrizték, hogy nincs-e több lány a blokkban, mert amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. Innentől fogva napokig nem dolgoztunk megint, biztos mással csináltatták meg a munkánkat. Ezt nagyon sajnáltuk mert ha csak egy-egy falat is, de azért jutott egy kis plusz kaja mindig. Mivel hatalmas területről volt szó, ezért nem tudtak mindenkit szemmel tartani. Az ilyen alkalmakat kihasználva volt olyan, hogy az egyik blokkból átszöktünk a másikba ebéd osztásnál és így néha dupla adagot sikerült kapnunk, de ott is csak ugyanazokat adták mint nálunk. Pár nap elteltével azonban ismét jöttek munkaerőt válogatni. Az első napon engem nem vittek el csak Dezsőt, de másnap már én is kellettem nekik. Dezső mondta útközben, hogy nem konyhára megyünk, hanem a gázkamrákhoz fát vágni. Ekkor láttam először az épületet közelről. Hatalmas kéménye volt és sötétszürke füstöt okádott. A bűz amit megérkezésünk óta folyamatosan éreztünk a levegőben, itt nagyon erős volt. Teljes üzemmel működtek a hamvasztások. A levegőben szállt néha valamennyi pernye. Emberi maradványok lehettek, de olyan volt, mint amikor az ember falevelet éget és a szél széthordja. Eszembe jutott Tom Cruise Világok harca című filmjében, hogy a földönkívüliek miután pépesítették és cseppfolyósították, utána szét permetezték az embereket. Bizonyos szempontból nézve az idegenek még humánusabbak is voltak, mint a nácik. Ott legalább nem volt ez a nagy bizonytalanság és nem volt gázosítás sem. Az élet felülírta a fantázia világot. Bementünk egy hatalmas csarnokba ahol deszkákat kellett szögteleníteni meg gyalulni. Volt amit méretre kellett szabni, utána ebből raklapokat csinálni. De olyan is volt, hogy erdei, egész farönköket kellett fűrészelni. Sokszor eszembe jutottak a kanadai favágók láncfűrészei, hogy azokkal mennyivel egyszerűbb lenne minden. Egyszer bejött néhány katona és kiválasztottak közülünk pár embert. Dezső köztük volt, de én kimaradtam belőle hála az istennek, mert utólag mesélte, hogy a gázkamra mögötti területen volt egy nagy tűzgödör és a halottakat nekik kellett odavinni. Azt mondta, legalább három méter mély volt és vagy tíz méter széles. Rengeteg halott volt benne és függetlenül a mélységétől, toronymagasan voltak a hullák. A ruhákkal és a cipőkkel csinálták meg a tüzet és erre dobálták rá az embereket. Egyik nap Dezső megtudta valamelyik ismerősétől, akivel együtt jöttünk a vonaton, hogy a feleségét a megjövetelünk után, azonnal elgázosították. Innentől már nem ugyanaz az ember volt aki eddig. Érdektelenné vált, és minden mindegy alapon állt hozzá a dolgokhoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése