2014. január 27., hétfő

4. fejezet

Ahogy kiértünk az utcára, a kapu előtt pár méterrel megláttam azt a srácot a földön fekve, aki felfogta a gyilkos lövést mögöttem. Furcsa testhelyzetben volt, a lába maga alá csavarodva és széttárt karokkal hanyatt feküdt, a mellkasán jókora lyukkal. Innentől már biztos voltam benne, hogy ez nem az átverős műsor. Ennél jóval komolyabb dolgot sejtettem a háttérben, de ilyet eddig csak filmekben láttam. Fiatal, barnahajú srác volt, nálam talán egy-két évvel idősebb. Szinte még ő is gyerek volt. Az egyik német katona, a kísérőink közül odalépett hozzá és letépte a kabátjára tűzött, félig lyukas, sárga színű, hatágú csillagot.
- Ezt elhagytad! - nézett rám vigyorogva és felém nyújtotta, de én csak néztem a kezében tartott rongydarabra. - Na! Felrakni! Vagy én tűzzem rád?
A géppisztoly csövét fenyegetően felém fordította. - Én tűzzek magamra sárga csillagot?! Én?! Én a ti oldalatokon vagyok és különben is a ti nézeteiteket vallom. De ezeket nem mertem hangosan kimondani, mert tudtam, hogy ezek elkönyvelték magukban, hogy én is olyan vagyok, akár a többiek, viszont ha a legkisebb ellenállást is tanúsítom, itt a helyszínen keresztül lőnek. Kellett volna nyúlnom a csillagért, de a tarkóra tett kezemben, ami eddig fel sem tűnt nekem, a telefonomat szorongattam még mindig. Teljesen beleizzadt a tenyerembe. Ha most az egyik kezemmel nyúlok, akkor a másikat nem hagyhatom a fejemen. Ha mindkettőt leengedem, akkor megláthatják a telót, ami miatt végképp nem szerettem volna magyarázkodni. A fegyver csöve egyenesen rám nézett. Muszáj volt elengedni a telefont. Csak remélni mertem, hogy nem hallják meg a koppanását, mikor földet ér mögöttem. Azt, hogy a jövőre nézve milyen következményei lehetnek egy itthagyott mobilnak, az meg sem fordult a fejemben. Elengedtem és hangosan köhögtem egy nagyot, hogy az esetleges zajt tompítsam vele. Nyúltam a csillagért, de koppanást nem hallottam. Elvettem a sárga rongyot és a rajta lévő dróttal kitűztem magamra. Ennyire megalázottnak még sose éreztem magam. Közben eleredt az eső.
- Tovább! - kiabált vissza a tiszt, aki már jóval előttünk járt.
Elindultunk a tér túloldalán várakozó teherautókhoz és dzsipekhez. Az utca teljesen kihalt volt ahhoz képest, amit a menekülésemkor tapasztaltam. Körülbelül tíz-tizenöt holttestet számoltam össze, akik szanaszét feküdtek a földön. Volt körülöttük némi mozgás, gondolom néhány hozzátartozó próbálta menteni a menthetőt. Az utca kövén a vért az eső vékony csíkokban mosta. Még félig visszanéztem a földön fekvő segítőmre és örökre bevéstem az arcát az emlékezetembe. A teherautóra feltereltek bennünket, mint az állatokat. A kocsi ponyvával fedett volt, így viszonylagos védelmet nyújtott az eső ellen. Nem tudom mennyien voltunk rajta, de még egy ember már nem fért volna fel. Őrök nem utaztak velünk, de az egyik dzsip közvetlenül mögöttünk jött, amin egy felszerelt géppuska volt és folyamatosan ránk irányították. Menekülni esélytelen volt. Összesen négy teherautó és legalább hat dzsip haladt a konvojban. A fiatal fiú mellet ültem a padlón, akiknek a lakásában próbáltam elbújni. Az anyja kezét szorongatta.
- Hogy hívnak? - próbáltam kezdeményezni a beszélgetést.
- Anna - suttogta.
- Anna? - néztem rá bambán, bár a hangja tényleg lányos volt.
Most, hogy ilyen közel ült hozzám, jobban meg tudtam nézni az arcát. Tény, volt néhány fiús vonása, de tényleg lány volt. Elég magas ahhoz, hogy már ne tűnjön gyereknek, de azt nem gondoltam volna róla, hogy lány.
- És miért vagy fiú ruhában? - tettem fel a logikus kérdést.
- Mert azt akarom, hogy fiúnak higgyenek - beszélt továbbra is halkan.
- Ez világos, de miért?
- Mert a lányokat bántják. A tesóm papírjaival igazoltam magam. Mikor észrevettük, hogy nyüzsögnek a katonák az utcán, levágtuk a hajam rövidre.
- És hol a tesód?
- Elbújtattuk otthon. Azt nem tudjuk él-e még, mert lehet, hogy őt is begyűjtötték, mint minket.
- Amikor ott álltunk nálatok a lakásban feltartott kezekkel, akkor az öcséd is ott volt?
- Igen, a spejzban bújt el a polcok mögött, de szerencsére nem vették észre.
Nem tudom arra a helyiségre gondolt-e, ahová én is el akartam bújni, de ha igen, akkor csak remélhettem, hogy nem találták őt el, amikor belőttek a katonák az előtérbe.
- Hány éves vagy? - kérdeztem.
- Tizennégy - felelte. - És te?
- Én tizenhat - válaszoltam.
- És hogy hívnak? - érdeklődött.
- Davidnak.
- Szia, David - biccentett.
- Szia - köszöntem vissza, de ekkor szöget-ütött valamit a fejembe. - Lehet, hogy furcsának fog tűnni, de kérdezhetek valamit?
- Persze. Eddig is kérdeztél.
- Milyen dátumot írunk? - néztem rá értelmesen.
- Július 9-ét.
- Azt tudom de milyen évet? - türelmetlenkedtem.
- Mi?
- Milyen évet? - Láttam rajta, hogy nem igazán érti mit akarok, de azért válaszolt.
- 44-et.
- 1944-et?! - dadogtam.
- Igen. Mi van veled? Te nem itt élsz?
Nem akartam hinni a fülemnek! 1944?! Az lehetetlen!... Vagy... Mégis igaz?
A körülöttünk ülők nem nagyon beszélgettek, csak bámultak maguk elé bambán, míg a családtagok, nagyon szorosan össze bújtak
 - És most hova visznek bennünket? - törtem meg a csöndet ismét.
- Ahová a többieket. Lágerekbe - ejtette ki még halkabban a szót.
Na ezt végképp nem akartam elhinni! Elmegyek Ottóval egy sörözés után tüntetésre balhézni, rá másfél órára egy lövöldözés után, egy teherautó platóján találom magam, sárga csillaggal a mellkasomon, ráadásul 1944-ben koncentrációs táborba visznek?! Ez abszurdum!
Sok minden kavargott a fejemben, nagyon nehezen emésztettem meg a történteket, és nem tudtam most mit higgyek. Éreztem, ha igaz a tankönyvek állítása, úgy nem sok időm maradt hátra ezen a világon. Reméltem, hogy mégiscsak van valami csúsztatás a történelem könyvekben. Közben hátranéztem és próbáltam magam betájolni merre is járhatunk. Nem igazán volt ismerős a környék, pedig itt nőttem fel. A minket követő dzsipben viszont észrevettem, hogy a kölyökképű katona folyamatosan engem bámul. Tudtam, hogy amint lehetősége lesz kiszúrni velem, azonnal élni fog a lehetőséggel. Kezdtem fázni és éhes is voltam, mert a kora délutáni szendvicsek óta semmit sem ettem. Mivel a kocsi végében voltam, ezért ide bevert az eső rendesen. Gondoltam felhajtom a fejemre a dzsekim kapucniját. Mikor megfogtam már akkor éreztem, hogy nehezebb mint szokott lenni. Valami hideg a nyakamba csúszott. A mobilom volt az! Szóval ezért nem hallottam a koppanását a földön! Felakadt a kapucniban, amikor elengedtem. Óvatosan hátranyúltam és anélkül, hogy bárki észrevette volna, kiszedtem a gallérom mögül. Még mindig be volt kapcsolva. Tudtam, hogy ha megtalálják nálam, akkor végem van. Óvatosan körülnéztem, de senki sem foglalkozott velem. Ránéztem a kijelzőjére hátha okosabb leszek, de a szokásos dolgokon kívül nem mutatott semmit. Illetve a térerő jelzése gyakorlatilag megszűnt létezni, amit ennyi idő távlatából nem csodálok. Észrevétlenül kikapcsoltam és kivettem belőle a memória kártyát. Gondoltam azt csak könnyebb elrejteni. A kártyát beleraktam a gyári, műanyag, pattintós dobozába. - Ez legalább vízhatlan - gondoltam. A kocsi egyre jobban rázott, ahogy mentünk kifelé a városból, és az eső is egyre jobban esett. Egyszercsak lassított a kocsisor. Mellettünk közvetlenül vasúti síneket láttam. Tudtam, hogy a zsidókat vonatokkal szállították a táborokba és ennek hatására elfogott némi bizonytalanság. Megálltunk. Túl sok időt nem hagytak várakozni a kocsiban, egyből letereltek mindenkit. Amikor kiszálltam, körülnéztem. A mi négy teherautónkon kívül, volt még legalább tíz, amikből folyamatosan rángatták kifelé az embereket. Volt olyan nő, akit a karjánál fogva úgy húztak le a kocsi platójáról, hogy arccal beleesett a sárba és a következő pillanatban már a hajánál fogva emelték fel, majd parancsolták a sorba. Itt rengeteg katona is volt, szinte körbeálltak bennünket. Folyamatosan a menekülésen járt az eszem, de reménytelen volt a helyzet. Nem tudom pontosan hol voltunk, mert a város vasútállomását és annak közvetlen környékét ismertem, de ez a terület még nyomokban sem hasonlított rá. Arra gondoltam, hogy mivel elég sok ideig jöttünk, ezért valamelyik szomszédos település állomása lehet, bár épületeket nem láttam semerre. Csak egy hosszú, főként tehervagonokból álló vonatot. Mint utólag kiderült, két állomás közötti szakaszon voltunk, kint a pusztában, egy ideiglenes állomásnak kinevezett területen. Na, innen tényleg nem volt hová menekülni. Szorosan egymás mellé állítottak bennünket és elkezdték számolni mennyien vagyunk. Körülbelül ötven fős csoportokra osztottak. Volt egy tiszt, aki lassan elsétált a csoportok előtt és egy kézi hangosbeszélővel elmondta, hogy mindenkinek fel kell szállni a vonatra, az ellenállás értelmetlen. Azt is mondta, ha minden simán megy, akkor nem bántanak senkit. Akinél nagy poggyász van azt hagyja a földön, ne vigye fel a vonatra, mert azokat külön teherautóval hozzák utánunk. Volt aki ráírta a nevét is, de erre nem sok időt hagytak. Lassan megindult a sor eleje. A vagon ajtajánál állt két fegyveres katona, akik szúrópróbaszerűen megmotoztak néhány embert. Még legalább húszan lehettek előttem, de a sor nagyon gyorsan haladt, ezért nekem is gyorsan kellett cselekednem. Nem kockáztathattam meg, hogy bármi olyat megtaláljanak nálam, ami nem ebből a korból való. Elővettem a gázspray-t és a mobilom. Nem mertem leejteni mert féltem, hogy valaki észreveszi. Rögtönöznöm kellett. Úgy csináltam, mintha elcsúsztam volna. Most kivételesen előnyös volt az eső és a bokáig érő sár. Ahogy földet értem, mindkét kezem csuklóig a sárba nyomtam. Az egyik katona egyből odaugrott és rám tartott géppisztollyal ordított.
- Tovább! - üvöltötte.
Gyorsan felálltam, de a telefon és a spray a dagonyában maradt. A szívem majd meg szakadt érte. A mobil két hónapos volt. Szerettem az ilyen kütyüket, ezért ha tehettem, évente lecseréltem. A spray-t csak azért sajnáltam, mert nem tudtam hasznát venni a jelenlegi helyzetemben, pedig szívesen lefújtam volna vele valamelyik rohadékot. A sor közben nem állt meg, hanem folyamatosan haladt, így én majdnem leghátulra kerültem. Amikor odaértem a vagonhoz, már alig volt hely. Sőt, abszolút nem volt, de ez nem zavarta fogvatartóinkat. A tolóajtónál álló két katona megragadta a karjaimat két oldalról és fellökött a többiek közé. Annyian voltunk, hogy amikor behúzták mögöttem a tolóajtót a tüdőmből is kiszorult a levegő, de előtte még egy vödör vizet és egy üres vödröt is felraktak közénk. Az üres vödör az általános szükségleteink miatt kellett, mert gondolom senki nem akarta utánunk a kocsikat takarítani. Két, közel ötvenes létszámú csoportot tereltek be a vagonba, így körülbelül százan lehettünk bent és ebből elég sok volt a kisgyerek is. A vonat döcögve elindult. Síri csend volt az emberek között. Valószínűleg mind sejtette, hogy mi vár ránk. Nagyon éhesek voltunk és inni is csak annyit tudtunk, amennyi eső befolyt a vagon tetején lévő repedésen, mert a vödör víz hamar elfogyott. Nem tudom mennyi ideig mehettünk. Látni nem láttam semmit, mert az ajtónak háttal voltam és nem tudtam megfordulni sem, olyan szorosan préselődtünk egymásnak. Annát kerestem a szemeimmel, de nem láttam őt sehol, pedig ebbe a vagonba szállt be. Az apja viszonylag közel állt hozzám, ezért tudtunk beszélgetni egy kicsit. Megtudtam tőle, hogy negyvennyolc éves, Dezsőnek hívják és szabóként dolgozott eddig, a felesége pedig tanítónőként. Közben teljesen besötétedett odakint, és én egyfolytában azon gondolkodtam, hogy hogyan kerülhettem ide, és főként az, miért?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése