6. fejezet

Az ajtóban megtorpantam. Egy körülbelül három méter széles és legalább hat-nyolc méter hosszú helyiség volt. A mennyezet négyzethálósan be volt csövezve és nagyjából két méterenként zuhanyrózsák lógtak lefelé. Minden lepergett előttem. A történelem könyvek, a televízió és az összes létező írott vagy íratlan sajtóhír a híres auschwitzi gázkamrákról. Tehát mégis igaz. Tudtam, hogy végem. Megkapaszkodtam az ajtó szélében és nem engedtem el, hiába toltak a többiek hátulról. Az egyik katona odarohant és rávágott egyet a csuklómra gumibottal, közben egyfolytában ordított, hogy befelé mindenki. Éles fájdalom hasított a kezembe. Értelemszerűen azonnal elengedtem az ajtót, mert az egész karom elzsibbadt az ütéstől. Annát és Dezsőt láttam mellettem bemenni, de senki sem nézte a lányt, mert mindenki velem volt elfoglalva. Fülledt és büdös volt bent. Amikor az ajtót ránk zárták, a tömeg egy emberként hallgatott el. Mindenki a zuhanyfejet nézte. Fél perc múlva kis sistergést hallottunk, és a helyiség belső részében állók sikoltozni kezdtek. Láttam, hogy a zuhanyból megindul felettük a vízsugár. Két másodperc kellett hozzá, hogy a csöveken végigfolyó víz elérje a felettünk álló zuhanyrózsát is. Nem gáz volt. A jajveszékelés pillanatok alatt átváltott öröm örömujjongásba. Eszembe jutott R2-D2 a csillagok háborújából, amikor az utolsó másodpercekben kapcsolta ki a szemétzúzót, megmentve ezzel Han Solót, a hercegnőt és a többieket. Ott is hasonló volt a felismerés és a megkönnyebbülés. Elég hideg volt a víz ahhoz, hogy inni is tudjunk belőle, mert régóta nem ivott egyikünk se, de ez nem tartott sokáig, mert hamar elzárták a csapot. Nyílt az ajtó és a gumibotos őrök kiparancsoltak mindenkit. Volt kint egy nagy asztal, amit bejövetelkor figyelmen kívül hagytunk, tele volt fekete-fehér, csíkos ruhákkal. Mindenkinek fel kellett venni egyet. Ezekhez tartoztak fapapucsok is, de akinek nem jutott vagy nem volt a méretében az megtarthatta a saját cipőjét. Én megtarthattam az enyémet. A levetett ruháink az egyik sarokban voltak ledobálva. Ahhoz képest ahányan voltunk bent rabok, elég kevés őr vigyázott ránk és egyiknél sem volt fegyver, csak gumibot. Ettől még kétségem sem volt afelől, hogy kint teli van minden fegyveres és kutyás őrökkel. Menekülési esély a nullával egyenlő, meg amúgy sem lett volna értelme. Valószínűleg az őrök elenyésző létszáma miatt kerülte el a figyelmüket Anna. Továbbra sem vették észre rajta, hogy lány. Miután felöltöztünk az őrök megparancsolták, hogy kövessük őket. Mire kiértünk már újra besötétedett. Elég sokat kellett gyalogolnunk, mert rengeteg barakk volt mindenfelé. Nem tudom hogy igazodtak el közöttük, mert többnyire egyformák voltak. Egyszer csak megálltunk az egyik előtt. Kinyitották az ajtaját és azt mondták, hogy mindenki befelé, és mindenki találjon magának helyet. Reggel hatkor ébresztő. Befelé menet az ajtóban állt egy rab, aki mindenki kezébe belenyomott egy fém lábast, amiben valami leves szerűség volt. Mondta, hogy az edényre vigyázzunk, mert máskor is ebben kapunk enni. Én nem tudom mi volt ez a kaja, mert ilyet még nem ettem. Földön már láttam, de enni még nem ettem. Levesnek sűrű volt, főzeléknek híg, ráadásul édes. Kanalat nem kaptunk így csak szürcsölni tudtuk az ételt. A semminél azért több volt, viszont már láttam, hogy ha ilyen kosztot kapunk továbbra is, akkor szomorú napok elé nézünk.

A barakkban egy hosszú folyosó volt középen, ahol közlekedni lehetett. Jobbra és balra pedig mindenhol ágynak nevezett valamik voltak, három-négy sor magasan, az épület teljes hosszában. Ettől az egész úgy nézett ki mint egy polcrendszer. Engem leginkább egy méh kaptárra emlékeztetett. Nagyon zsúfolt volt. Némelyik ágyon heten-nyolcan is feküdtek. Mi legalább harmincan voltunk újak, tehát legalább ennyi szabad hely kellett volna, de nem volt a fele sem. Ekkor odajött az a rab aki a vacsorát adta és megmutatta hol van még üres hely. Volt két teljesen üres is, gondolom ezt az újonnan érkezőknek tartották fent. Befészkeltük magunkat a lópokróccal leterített felületre, ami alig volt nagyobb két négyzetméternél. Dezső értelem szerűen a lányát nem akarta máshova engedni, ezért ők egy ágyra feküdtek öt másik fogollyal együtt, tehát összesen heten. Én közvetlen felettük találtam helyet, szintén öt ember mellett, de érezhetően sokat számított az az egy ember is, mert annak a hatnak azért még volt valamennyi mozgástere, de Annáéknak szinte semmi. Ha az egyik megmozdult, mozdult vele a többi is. Ha valamelyik meg akart fordulni, mindnek muszáj volt. Túl sokat nem beszélgettünk. Megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Mondtam, hogy ausztriából de többet nem kérdeztek. Miután elhelyezkedtem, megpróbáltam gondolatban rendszerezni az elmúlt napok történéseit, de olyan zűrzavar volt a fejemben, hogy az események sorai csak értelmetlenül követték egymást. Mindent fel akartam idézni az időutazással kapcsolatban, amit egy én időmbeli, átlagember tudhat róla, akárcsak a filmekből is, de semmi tudományos magyarázat nem jutott eszembe. Azt tudtam, hogy jelenleg 1944-et írunk, és megközelítőleg július közepén vagyunk. Ha igaz amit a történelem könyvek írnak, akkor hamarosan véget ér a háború. Furcsa volt itt feküdnöm ezek között az emberek között úgy, hogy mindenkinél többet tudtam szinte mindenről. Olyan dolgokat is, amikről ők még csak nem is álmodtak. Tudtam mikor lesz vége a háborúnak, mikor és hogyan hal meg Hitler, kik és mikor szabadítják fel a táborokat stb… A kintről beszűrődő kutyaugatáson kívül teljesen csönd volt. Gittára gondoltam. Vajon mi lehet vele? Mivel napok óta nem aludtam rendesen, pillanatok alatt elnyomott az álom. Álmomban még mindig a tüntetésen voltunk Ottóval, és a rendőrökkel harcoltunk. A rendőrségi kordont áttörte egy taxi és eszeveszetten nyomta a dudát. Ottó éppen, hogy félre tudott rántani előle. Erősen megragadta a karom és rángatott miközben a taxi hangosan dudált.

- Gyere! Hallod? Gyere, ébresztő van!

Kinyitottam a szemem és a mellettem lévő rab a karomat rángatva próbált felébreszteni, miközben egy katona úgy fújt egy sípot, ahogy csak a tüdején kifért. Hát ezt hittem a taxi dudálásának. Nagyon fáradt voltam, a szemeim égtek a kialvatlanságtól. Sorba kellett állni az ágyak előtt. Jött két katona és egyik az egyik, másik pedig a másik sort számolta meg, hogy megvagyunk e mindannyian. Miután megszámoltak, kitereltek mindenkit a barakkból. Korán reggel volt még, mert a nap ugyan már felkelt, de azért még eléggé hideg volt. Ötös sorokba állítottak fél méterre egymástól. Nem kellett semmit sem csinálni, csak állni. Később megtudtam, ezt hívták appelnek. Nem szabadott egymáshoz érni, nem lehetett megszólalni sem. Aki nem bírta azt vagy korbáccsal, vagy gumibottal, de kivétel nélkül megverték. Utána ugyanezt kellett nekik folytatni csak térdelve. Ezt még azzal is nehezítették néha, hogy a térdelő embernek egy nagy követ kellett a feje fölött tartania. Ezeket mindennap rendszeresen csináltatták velünk, több órán keresztül. Próbáltam elterelni az egészről a figyelmem azzal, hogy gondolatban egy önkéntes katonai kiképzésen, egy úgynevezett "túlélőtáborban" vagyok, ami az én időmben nagy divat, bár ez túl sokat nem segített rajtam. Nagyon sokan napszúrást kaptak, de a kopaszra nyírt feje szinte mindenkinek leégett a napon. Amikor a nap nem sütött, akkor meg pont az ellenkezője volt probléma, majd meg fagytunk, vagy teljesen eláztunk az esőben. Egyre többen köhögtek. Általában minden étkezésre valami hígat kaptunk. Olyan volt az egész, mint a disznóknak a moslék, hogy minél hígabb annál jobb. Mivel túl sok szilárd ételt nem ettünk, ezért általában egy idő után mindenkinek hasmenése volt. Vécére sem akkor lehetett menni amikor kellett, hanem amikor mondták, addig vissza kellett tartani. Az első néhány nap ezektől a kínzásoktól eltekintve eseménytelenül telt el, de ez is bőven sok volt néhány ember tűrőképességéhez képest. Értettem én, hogy a háború az emberekből csak a rosszat hozza ki, de nem láttam értelmét az ilyen kínzásoknak. A céljukat viszont elérték vele, mert egy idő után teljesen legyengültünk. Nagyon ritkán kaptunk kenyeret, de azt is keveset, vagy esetleg egy szem kisebb krumplit. Az egyik éjszaka hangos kiabálásra riadtunk fel. Amikor kinyitották a blokk ajtaját negyvenkét új deportált érkezett. Így is rengetegen voltunk, de nekik is helyet kellett szorítanunk. Tizennégyen a földön találtak csak helyet, így ott aludtak. A hajnali appel egyre korábban kezdődött. Volt olyan, amikor már éjjel háromkor felkeltettek mindenkit. A kevés és rendszertelen alvástól olyanok lettünk mint a robotok. Néhány fogoly állandó köhögésétől képtelenség volt aludni.