2014. január 25., szombat

2. fejezet

Miután lezártam a bringát az épület kerékpár megőrzőjében, felmentünk Ottóékhoz.
- Nem vagy éhes? - kérdezte.
- Ehetnénk valamit, ha már feljöttünk. Legalább lesz, ami felszívja a piát - érveltem. - Nincs itthon senki?
- Nincs - vont vállat. - Anya elment cipőt venni, Gitta ugye a kiránduláson, a nagyfater meg a közértbe van - vázolta fel.
Öt perc múlva, már a szendvicseket rágva ültünk a számítógép előtt. Mivel vajat nem találtunk a hűtőben, ezért csak simán, szalámival ettük. Egy kicsit száraz így, de még azért ehető. Ami a földre hullott morzsa, azt megette Neo, Gitta tacskója, aki mindig láb alatt volt. A kutya a mátrix Neója után kapta a nevét, habár nem sok köze volt hozzá azon kívül, hogy ez is fekete volt, mint a filmbéli főhős hosszú kabátja.
Kíváncsiak voltunk, hogy a többiek tudnak-e már valami infót a tüntetésről. Végigböngésztük a facebookot, a twittert és az összes létező közösségi oldalt, de semmi érdekeset nem tudtunk meg.
- Na, hol vannak az öreged fényképei? - kérdeztem.
- Gyere!
A nagyapja szerintem sejtette, hogy az unokája előszeretettel nézegeti a gyűjteményét, ezért állandóan máshova dugta el a dobozt, és mindig megjelölte azt valami módon, hogy észrevegye, ha valaki matatott a környékén. Olyan is előfordult már, hogy az öreg kicserélte a dobozt egy másikra, megtévesztésként. Most épp, a fürdőszoba ajtó melletti gardróbszekrény aljából került elő. Sokszor láttuk már a benne lévő dolgokat, de mivel érdekeltek a második világháborúhoz köthető emléktárgyak, ezért örökké az újdonság erejével hatott ránk, akárhányszor kinyitottuk a dobozt. A fényképeket szinte már untuk, de volt az aljában egy külön fémkazetta is, amit eddig sosem nyitottunk ki, mert az külön kulccsal volt bezárva. Párszor már felforgattuk a lakást a kulcs miatt. Az öreg valószínűleg magánál tartja, mert hogy a lakásban nincs, az tuti. Sokszor kézbe vettük, rázogattuk és próbáltuk kitalálni mi lehet benne. Súlya az volt neki, de rázogatásnál túl nagy hangot nem adott ki, ezért mi valami papír, esetleg rongy vagy régi zászlóra tippeltünk. Felfeszíteni nem mertük, mert nyilván okkal zárta az öreg és az egyből bukta lenne. Egyenlőre kénytelenek voltunk beérni a nagy doboz, már ismert tartalmával. Volt egy kedvenc képünk Hitlerről, amin közvetlen közelről látszódott és a korához képest nagyon jó állapotban volt. Nem valószínű, hogy az öreg fényképezte, de mindenképp eredeti volt. Ezenkívül vonatokról, tankokról, és különböző kézi lőfegyverekről is rengeteg kép volt.
- Pszt - mondta Ottó.
- Mivan? - kérdeztem fel sem nézve.
- Valaki jött - mutat az ajtó felé.
- Én nem hallok semmit.
Ekkor viszont az eddig mellettünk fekvő Neo, megemelte a fejét és érdeklődve figyelt az előszoba irányába. Ekkor már mindketten hallottuk, hogy valaki matat az ajtóban a kulccsal. Nem ez volt az első eset, hogy megleptek minket. Vagy a szülők, vagy az öreg, ezért másodpercek alatt visszapakoltunk a dobozba és már vágtuk is be magunkat a számítógép elé, úgy tettünk, mintha marhára bele lennénk mélyülve valamibe. Épp időben, mert a konyhából káromkodást hallottunk. Ottó nagyapja káromkodott, mert felborult valamilyen szatyor, amit most hozott a közértből. Kimentünk, hogy megnézzük, mit borított ki, de elhajtott bennünket.
- Húzzatok odébb! Nincs jobb dolgotok? - morogta.
Félretolt bennünket és a spejzból kivette a felmosót, hogy feltörölje a másfél négyzetméternyire szétfolyt tejet. Magas, mogorva, rövid hajú és ősz, bozontos szakállú ember volt. Engem, valami miatt sosem szeretett, Ottó szerint azért, mert állítólag rossz hatással vagyok az unokáira. Nem mintha Ottót bármitől is félteni kellene. Sok balhéban voltunk már együtt és ott éppenséggel nem mindig én voltam a kezdeményező. Na mindegy, engem nem nagyon csípett, de ezzel tudtam együtt élni, mert azon kívül, hogy köszöntünk egymásnak, túl sokat nem beszélgettünk, így számomra nem volt nagy érvágás. Óvatosan jeleztem kézzel Ottónak, hogy lassan indulni kellene, mert kezdődik a buli. Vette a lapot, mert nyúlt az előszobában felakasztott kabátjáért. Mielőtt indultunk volna, ő is gondosan kipakolta a zsebeiből az összes papírját, hogy időt tudjunk nyerni egy esetleges igazoltatásnál. Ami nálunk maradt, az a mobiltelefon, egy flakon önvédelmi gázspray, egy kendő az arcunk elé és egy kis üvegben citromlé, egy másikban meg víz. A spray kivételesen tényleg önvédelemre volt nálunk, nem a balhé kedvéért, a citromlé meg állítólag csökkenti a könnygáz hatását tömegoszlatásnál.
Délután két óra körül járhatott, amikor elindultunk. Ahogy kiléptünk, a dzsekiket mindjárt le is vettük, mert marha meleg volt, viszont tudtuk, hogy ha elhúzódnak a dolgok, akkor az esti órákban még jól jöhet a meleg ruházat. Körülbelül tizenöt perc séta után, sűrűsödni kezdett az utcán a tömeg. Egyre több rendőrautót és mikrobuszt láttunk a mellék utcákban elrejtőzve. Innen már tudtuk, jó helyen járunk. Még néhány perc séta és már a kiabálásokat is hallottuk. Innentől már annyian voltunk, hogy gyakorlatilag sodródtunk a tömeggel. Volt egy nagy színpad szerű emelvény, ahol különböző fellépők mondták el a véleményüket a mai napról. Már láttam, hogy egyéni akciókat nem nagyon fogunk tudni kezdeményezni. A tüntetőkhöz gyakorlatilag oda sem fértünk, mert az úttest túloldalán voltak és minden körbe volt kerítve rendőrségi kordonnal. Ekkor megszólalt egy rendőrségi hangosbemondó, hogy a környező utcák felé, mindenki hagyja el fegyelmezetten a területet. Érdekes módon ez nekünk szólt, mert mi voltunk az ellentüntetők és állítólag nekünk nem volt engedélyünk ellentüntetni. De ezt már megszoktuk, mivel általában minket piszkálnak. Néhányan hallgathattak a figyelmeztetésre, mert a tömeg ritkulni kezdett, bár a rendőrség szerint lassan, mert újabb figyelmeztetés jött, ugyanazzal a szöveggel. Ekkor már bekapcsoltam a mobilom kameráját és amit csak lehetett, azt filmeztem. A tömeg, ahogy ritkult, úgy tudtunk egyre inkább előbbre jutni a kordonig. A harmadik figyelmeztetésben már az is szerepelt, hogy "Amennyiben nem hagyjuk el a területet, úgy a felsorakozott rendőrsorfal megindul felénk és feloszlatja az ellentüntetők táborát". Ottóval körülnéztünk és láttuk, hogy még legalább kétszázan állnak mögöttünk, így maradtunk. Ha harc, akkor legyen harc! Ekkor lőtték ki felénk az első könnygáz gránátot, ami a földön pörögve okádta magából az oszlatáshoz szükséges maró anyagot és az orrfacsaró bűzt. Valaki kiugrott a tömegből és visszarúgta a rendőrsorfal irányába. Igaz csak néhány méterrel sikerült odébb rúgnia, a tömeg mégis ujjongott. Szépen rá zoomoltam a telóval és felvettem az egészet. Az első támadás elhárítva. A rendőrök úgy gondolhatták, hogy ha ilyen bátor emberek vannak itt, akik csak úgy rugdalják a gázpatront, akkor ideküldenek még. Jött is sivítva kettő, de az egyik az aszfalt helyett a tömegbe vágódott. Több se kellett nekünk, most már volt ok a támadásra és elkezdtünk rohanni a kordon felé. Páran átugráltak rajta, de a körülbelül negyven méterre álló rendőrsorfalhoz nem mertek közelebb menni. A hatóságiak egyenlőre csak álltak és néztek bennünket. Egy emberként megpróbáltuk a kordont feldönteni, de tudtuk, hogy ez nem olyan egyszerű dolog. Az egyik elemet mégis sikerült közvetlen előttünk megbontani. Ottó volt az első, aki átugrott a résen, én meg egyből utána mentem, viszont ha akartam volna sem tudtam volna visszafordulni, mert hátulról toltak a többiek. A rendőrök még mindig nem mozdultak, de a hangosbemondóban újra felhangzott, hogy hagyjuk el a területet. Egyszer csak a fejem fölött elrepült egy féltégla vagy kő, vagy nem is tudom micsoda, de a rohamosztagosok előtt ért földet egy méterrel. Elkezdtek mozgolódni, de még mindig vártak valamire. Éles csattanást hallottam a fülem mellett. Egy csúzli gumija volt. Valaki csúzlival rálőtt a rendőrsorfalra. A kő nagyot koppant az egyik plexi pajzson. Na erre vártak! Rohanva, megindultak felénk, mi pedig ösztönösen elkezdtünk hátrálni. Az az egy kibontott lyuk, amit a kordonban csináltunk, kevés volt arra, hogy mindenki visszavonulhasson. Az első pár rendőr elért bennünket és eszeveszett módon elkezdték fújni ránk a palackos könnygázt. Mi viszont már a citromlével meglocsolt kendőkkel vártuk a támadást. A kabátokat is felvettük, hiába volt meleg. Egyrészt, hogy ne akadályozzon a mozgásban, másrészt az anyaga miatt. Mivel vízhatlan volt, így a ránk fújt gáz lecsorgott róla. A fő probléma az, hogy nem volt visszaút. Beszorultunk a rendőrök és - a még álló - kordonfal közé. Egyre többen voltak, egyre jobban jött az áldás a palackokból. Akit elértek, azt gumibottal is verték. Ottót már percekkel ezelőtt elveszítettem szem elől, reméltem, legalább neki sikerült visszahúzódnia a kordon mögé. Hiába próbáltuk eltakarni az arcunkat, a könnygáz ellen mindenféle vizes és citromlébe áztatott ronggyal, semmit sem hatott. A távolabbról fújt gázt még úgy-ahogy tompította, de onnantól fogva semmit sem ért, így inkább eldobtam a rongyot, mert úgy éreztem, hogy még a levegőhöz jutást is nehezíti. Ez - mint utólag kiderült - nagy hiba volt, mert a következő adagot pont az arcomba fújta a rendőr és semmi sem védett ellene. Mivel pont akkor vettem levegőt, így gyakorlatilag letüdőztem a gázt. A hatás totális volt. Először azt éreztem, hogy szét ég a nyelőcsövem, és bár látni már eddig sem nagyon láttam, de ez végleg kiütött. Az arcomon folyt végig a permet, elviselhetetlenné téve a bőrömön is az égető érzést. Jobb híján az arcom elé tartott karommal próbáltam védekezni, de ekkor valaki elkapta azt és a föld felé rántott. Próbáltam ököllel a feltételezett irányba ütni, de ez már csak halovány próbálkozás volt részemről. Menthetetlenül a földre kerültem. Ekkor szinte elviselhetetlen súly nehezedett a hátamra és a fejemre.
- Fogjátok erősen! - ordította, valószínűleg az a rendőr, aki a fejemen térdelt. Ekkor már szó szerint rosszul voltam a rám nehezedő súly és a könnygáz összességétől, ráadásul egy utcai csatorna vasfedelébe paszírozták a fejem, és az innen előtörő szagok sem voltak rám jó hatással. Úgy éreztem mindjárt elveszítem az eszméletem. Hányingerem volt és színes pöttyök ugráltak a szemem előtt.
- Engedjetek el rohadékok! Hé! Ez fáj, te állat! - ordítottam, de rohadtul nem érdekelte őket. A tompa zúgás viszont, egyre erősödött a fejemben, ami egyszer csak váratlanul abbamaradt.
Ekkor, mintha enyhült volna a nyomás rajtam, illetve a zaj is körülöttem. Furcsállottam, hogy nem tesznek rám egyből bilincset. Egy picit könnyebben kaptam a levegőt is, de nem tartott sokáig, mert hatalmas rúgást éreztem a bordáim között.
- Felállni! - kiáltotta a rendőr és már kaptam is a következőt.
- Mi van, nem hallasz?
Hallom én, de nem olyan egyszerű ebből a helyzetből talpra állni.
- Segítsetek neki! - szólt valaki a háttérből.
Valaki megmarkolta a kabátom és a galléromnál fogva felrántott a földről. Először azt hittem, hogy a könnygáz miatt hallucinálok. Egy fiatal, kölyökképű katona állt velem szemben és puskát fogott rám. Mégpedig német egyenruhában!
- Beállni a sorba! - üvöltötte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése