8. fejezet

Másnap ismét jöttek válogatni, hogy legyen aki hordja a halottakat, de volt köztük egy ismerős arc is, a kölyökképű katona. Tudtam, ha felismer, akkor nekem is menni kell. Az egyik fogoly, ki már többször volt a tűzgödörnél, kijelentette, hogy ő többet nem megy, mert embertelenek a körülmények. Inkább lőjék agyon, de nem megy. Nagyon labilis volt idegileg. Erre a kölyökképű elővette a pisztolyát és egy méter távolságról szó nélkül torkon lőtte. A zárt helyiségben hatalmasat dörrent a fegyver. Én azt vártam, hogy egyből hanyatt vágja magát, de ehelyett a torkához kapott és szép lassan letérdelt a földre, miközben az ujjai között spriccelt a vér a torkából. Pár másodpercig ebben a térdelő helyzetben maradt, utána arccal előre dőlt és nem mozdult többet. A kölyökképű elrakta a pisztolyt és kiviharzott a csarnokból. Az ott maradt katonák elkezdtek ordítani, hogy mire várunk, fogjuk meg és vigyük ki. Én elég közel álltam hozzá, ezért muszáj volt mozdulnom. Megfogtam a lábán a nadrágot, valaki pedig a két karját. Nekirugaszkodtam, hogy felemeljem, de a fizikai állapotomhoz képest is könnyebb volt, mint amire számítottam. Közben valaki odatolt egy olyan talicskát, aminek bicikli kerekekből voltak a kerekei gumik nélkül, tehát csak maga a felni és egy olyan raklap volt a pakolós része, amilyeneket mi gyártottunk. Kitolni már kitolták, ehhez már nem kellettem, csak addig, ameddig felraktuk a kocsira. Valaki közben felszórta a vért fűrészporral. Pár perc múlva úgy kellett csinálni, mintha semmi sem történt volna. Aznap egy másik katona is agyonlőtt még egy foglyot a tűzgödörnél, mert az illető, amikor az egyik halottat beledobta a gödörbe, akkor elvesztette az egyensúlyát és véletlenül ő is belecsúszott. Amikor megpróbált kimászni, a katona eléállt és lelőtte. Visszabukfencezett a gödör aljára és a többiek már dobálták is rá az elgázosított hullákat. Ez a munka itt a faüzemben annyival volt jobb, hogy egy picivel talán többet kaptunk enni. A leves mintha sűrűbb lett volna és néha egy kis kenyér is jutott. Az őrök nem voltak kíméletesek senkivel. Nem néztek se embert, se istent. Egyik nap beszaladt egy macska a csarnokba, próbáltuk magunkhoz hívni, de nem nagyon haverkodott. Három napig ott volt velünk, mindig bújkált valahol. Egyszer amikor az egyik őr észrevette, ráengedte a kutyát. Azonnal széttépte és az őr velünk takaríttatta el a maradványokat. Kezdtem átértékelni a dolgokat, éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Amíg nem kerültem ebbe a helyzetbe, addig halottakat csak tévében és moziban láttam. Hányingerem volt ettől az egész értelmetlen pusztítástól. Reméltem, hogy csak álmodom az egészet és reggel felébredek a saját időmben, a saját ágyamban. Minden este így feküdtem le, már több mint egy hónapja. Reggelente meg mindig jött a rideg valóság. Nem tudtam meddig fogom bírni ezt, de néha már úgy voltam vele, hogy azt sem bánnám, ha már vége lenne az egésznek. Néha már az sem számított, hogy milyen módon. Megváltás lett volna. Sokat gondolkodtam a szüleimen is, hogy velük mi lehet most. Igaz még kiskoromban elváltak és anyámmal élek, de attól még apámmal is jó volt a kapcsolatom. Gittára napi szinten gondoltam, annyira hiányzott. Pár nappal később, egyik reggel azzal keltettek mindenkit, hogy fertőtlenítés lesz a blokkban. Amikor kimentünk felsorakozni a blokk elé, már ott állt hat teherautó az épület előtt, és ahogy jöttünk kifelé, az embereket válogatás nélkül felhajtották a kocsikra. Amelyik megtelt, az elindult a gázkamrák irányába. Én a barakk hátsó felében voltam, így mire kiértem, az autók már el is mentek. Senki sem jött vissza a foglyok közül. Mielőtt elindultunk volna kifelé, kivettem a memóriakártyát a rejtekhelyről, mert nem tudtam, hogy a fertőtlenítés pontosan miből áll és nem szerettem volna ha megtalálják. Dezső szintén visszanyúlt valamiért. Az én priccsem aljáról, ami az övé fölött volt, leszedett valamit, ami oda volt ragasztva és úgy nézett ki, mint egy nagyobb darab rágógumi. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi az, azt mondta, hogy egy kenyérdarab, ami emlék neki. Nem firtattam tovább a dolgot, mert amíg a többiek appelt álltak, addig mi mentünk a faüzembe. Ebéd után voltunk nemsokkal, amikor nyílt a csarnok ajtaja és bejött két katona, két tiszt és a kölyökképű. Azt kérdezték kik voltak közülünk azok, akik a hullákat hordták a tűzgödörhöz. Páran feltették a kezüket. Mondták nekik, hogy álljanak sorba. Dezső is köztük volt. Érezhette, hogy itt valami nem stimmel, mert szorosan mellém állt, és úgy, hogy senki ne lássa, a kezembe nyomta azt a kenyérdarabot amit az ágyam alól szedett elő.

- Ha úgy hozná a sors, hogy Annával még egyszer találkozol az életben, akkor add neki oda mindenképp mert őt illeti az anyja után.

Nem tudtam mi az, de szorosan a markomba fogtam. Azonnal átláttam a helyzetet. Meg akarták ölni a szemtanúkat. A kölyökképű fölényesen mászkált köztünk és akinek fent volt a keze azt kirángatta a többiek közül.

- Húzzatok a többiek mellé! - kiabálta.

Ez valami állandó szólása lehetett neki, mert már nem először hallottam tőle.

Dezsőt is megfogta, de ő jóval stabilabban állt, mint a többi és ezért a kölyökképű kibillent az egyensúlyából, és megtántorodott. Egy másodperc alatt vörös lett a feje az idegtől. Megmarkolta Dezső ruháját és hatalmasat rántva rajta, próbálta odébb lökni. Ő viszont nem hagyta magát és belekapaszkodott az egyik polcba, ami teli volt szögekkel, kalapáccsal, feszítővasakkal és minden egyéb más szerszámmal, amit általában használtunk. A polc először csak megbillent, utána szép lassan felborult, rá a kölyökképűre, de Dezsőt is maga alá temette. A katonák azonnal ott termettek és leemelték róluk. Az egyik szerszám pont szájba vágta a németet és a szája sarkától az álláig szétvágta a száját. Először észre sem vette, de a többi katona szólt neki, hogy vérzik. Eddig is ideges volt de, hogy ilyen megalázott helyzetbe hozták őt, azt már végképp nem tudta megemészteni. Azonnal a pisztolyához kapott és csőre húzta. Nem tudom mi történt velem, de gondolkodás nélkül odaugrottam, elkaptam Dezső vállát és megpróbáltam elrángatni onnan. A kölyökképűnek jó lehetett a memóriája, mert a fogyásom ellenére is azonnal felismert.

- Te?! - üvöltötte.

Látszott rajta, nem tudja, hogy mit csináljon.

- Így is jó - mondta. - Akkor te jössz!

Mi? Én? Hova? De mielőtt feltehettem volna a kérdést, az egyik katona úgy meglökött hátulról, hogy a felborult polcon keresztül estem. A nadrágomban addig rejtegetett memóriakártya kiesett a földre. Kaptam én utána, de a kölyökképű rálépett a kezemre és felvette.

- Nocsak,mi ez? - kérdezte.

Nézegette, forgatta, de mivel ilyet még nem látott, zsebre rakta.

- Hozzátok! - üvöltötte.

Kétségbe esetten néztem vissza a többiekre, mert ekkor már sejtettem, hogy ez lesz az utolsó utam. Kilökdöstek mindenkit az udvarra és sorba állítottak. Tizennégyen voltunk. Az egyik katona felemelte a géppisztolyát és ránk fogta. A kölyökképű megfogta a fegyver csövét és óvatosan lenyomta. Valamit súgott neki és elindult. A katona ránk parancsolt, hogy kövessük. Pár perc séta után, már láttuk, milyen sorsot szántak nekünk, mert a gázkamrák felé vettük az irányt. Reméltem, hogy az utálata ellenére lesz benne annyi emberség, hogy inkább a hamvasztók mögötti tűzgödörhöz kísérnek és az elgázosítás helyett, inkább a gödörbe lőnek mindenkit. Egyik megoldás sem volt kedvemre való, de a lövést gyorsabbnak tartottam, mint a gázkamrát. Hát nem volt szerencsénk. Messziről láttuk a gödröket, meg az égig érő füstöt, de tovább haladtunk a gázkamra irányába. Még az is megfordult a fejemben, hogy valamelyik katonának nekiugrok, vagy futni kezdek, hátha lelőnek. Nem tudom miben reménykedtem, de végül is egyiket sem csináltam, mert az életösztön nagyobb volt annál bennem. Néhány rab, akik olyan beosztásban voltak, hogy viszonylag szabadon mászkálhattak a tábor területén, amikor elmentünk mellettük, lehajtották a fejüket részvétnyilvánításképpen. Amikor megláttuk a füstöt okádó kéményeket, akaratlanul is lelassítottunk, ezzel is másodperceket nyerve hátralévő életünkből. Azonban hiába húztuk az időt, az elkerülhetetlent nem tudtuk elkerülni. Odaértünk egy lejáróhoz, ami egy pincébe vezetett. A kölyökképű ott állt vigyorogva és a sebes állát egy ronggyal eltakarva, majd odaszólt.

- Jó utat, madárkáim! Mindenkit lelökdöstek a lépcsőn, egyenesen be az épületbe. Volt ott rajtunk kívül még legalább ötven-hatvan deportált, akik szintén a kivégzésükre vártak. A piszkos munkát a Lengyel foglyokkal végeztették. Odajöttek és szóltak, hogy mindenki vetkőzzön le teljesen. Az egyik sarokban, egy hatalmas kupacban, rengeteg ruha volt összehányva és a mi ruháink is ide kerültek. Amit Dezső a kezembe nyomott kenyérdarabot, még mindig szorongattam. Az egyik fogoly észrevette, hogy állandóan ökölbe van a markom. Megkérdezte, hogy mit rejtegetek. Mondtam neki, hogy neked nem mindegy? Erre szólt az egyik katonának, hogy jöjjön oda. Nem sok választásom volt. A valószínűsége annak, hogy bármikor is találkozok még Annával, egyenlő volt a nullával. Az apja viszont megbízott bennem és rám bízta. Mire a katona odaért, addigra gyorsan a számba vettem és két gyors rágás után lenyeltem. Éreztem, hogy ez nem csak egy darab kenyér volt, mert valami keményet éreztem benne, de ahhoz is kevés volt az idő, hogy a nyelvemmel kitapogassam, mi lehet az. A katona látta, hogy mit csináltam és elkapta az arcom olyan erővel, hogy kénytelen voltam kinyitni a szám, de elkésett. Nézett a szemembe és nem tudta mitévő legyen. Végül azt mondta, hogy úgyis mindegy, majd kiszedik a kemencéből, miután elhamvasztottak, mert el fognak, arra mérget vehetek. Mérget? Azt gondolta a hülye, hogy a méreg rosszabb mint a gáz?Morbid egy gondolat volt. És ekkor megindult a sor eleje. Hallottam elölről néhány ordítást, mert aki nem akart bemenni, azt ütötték vágták. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg az ajtóhoz kerültem én is. Most már tudtam, mit érezhetnek a halálsoron a kivégzésükre várakozók. Az idő belassul ilyenkor, olyan mintha lassított felvételt nézne az ember. Ez a helyiség is megközelítőleg akkora volt, mint az a zuhanyzó, ahol a hajvágások után zuhanyoztunk. Az ajtó viszont csak egyszárnyú és jóval vastagabb volt, kis, kerek, üveg-ablakkal fejmagasságban. Ettől eltekintve nem sokban különböztek. A csőhálózat mondjuk itt kicsit gyérebb volt, viszont a zuhanyfejekből több volt. A helyiség pillanatok alatt megtelt emberekkel. Hatalmas csattanással ránk zárták az ajtót. A csöndet tapintani lehetett. A mellettem lévő rab a szívéhez kapott és összeesett. Nem tudtam, hogy infarktusa van-e vagy csak egyszerűen rosszul lett, de őszintén megvallva, már nem is nagyon érdekelt. Sok minden járt a fejemben. Először is, hogy milyen lesz meghalni. Láttam magam az égetőgödörben kicsavarodott végtagokkal és a gáztól eltorzult arccal, mint a többieket. Azután eszembe jutottak az otthoni dolgaim. A családom, és az eddig történtek. Gitta. Mondhatnám azt is, hogy lepergett az életem előttem, de ez nem pergés volt, inkább csak valami rendezetlen gondolkodás. A zuhanyfejeket leste mindenki, de a gáz nem jött. Eltelt legalább fél perc, amióta az ajtót ránk zárták, de nem történt semmi. Azt hittük valami műszaki hiba vagy csoda folytán megússzuk a kivégzést. Néztem az ajtó kukucskálónyílására, hátha látok kint valami mozgást, de ekkor meghallottuk a sziszegést. Nem is sziszegés volt ez, hanem inkább süvítés. Olyan volt, mint amikor az ember a kuktából kiengedi a gőzt. Ösztönösen visszatartottuk a lélegzetünket, de olyan is volt aki közvetlenül a zuhanyrózsa alá állt és mélyen letüdőzte a gázt. Biztos úgy gondolta, hogy így gyorsabb lesz. Nem tudott nagy lélegzetet venni, mert már az első belégzésnél köhögőroham tört rá. Ekkor viszont már inkább menekült volna a zuhanytól, de nem volt kiút. Sokan az első fél percben összeestek, volt akit olyan köhögőroham kapott el, hogy vért köhögött fel. Éreztem, hogy fogy a tüdőmből a visszatartott levegő. Láttam a többiek reakcióját és tudtam, hogy pillanatokkal később én is így fogok reagálni. Elfogyott az oxigénem. Eddig nem voltam istenhívő ember, de ebben az utolsó másodpercben, minden bűnömet meg gyóntam. Borzalmasan erős, szúrós és keserű íze volt a gáznak. Szédültem tőle és a tüdőmet is marta. Ekkor engem is elkapott a köhögőroham. Térdre estem és eldőltem előre. A földön fekve próbáltam levegőhöz jutni, de nem ment. Folyamatosan köhögtem, ami egy pillanat múlva átment öklendezésbe. A tenyerem a számra szorítottam és ösztönösen próbáltam a hányingert visszatartani, de az ujjaim között spriccelt kifelé az ebédre kapott leves. Már semmit sem láttam, csak vakon rugdostam és csapkodtam a karjaimmal.