Epilógus

Már két hónapja annak, hogy visszatértem. Azt mondják, az idő mindent begyógyít, de nálam valahogy másképpen működhet a dolog, mert minél több idő telik el, annál többet gondolok a táborban töltött időre. Sok mindenben átértékeltem az életem. Nincs igényem újabbnál újabb ruhákra, mobiltelefonra, és főleg az ételt, azt is jobban megbecsülöm azóta. A téglagyárat lezárták, mert hamarosan bontják, így jelenleg nincs hol összejönni a csapatnak, de az utóbbi időben, amúgy se nagyon találkozgatunk. Márkot a múlthéten elkapták a rendőrök és bevitték tiltott fegyvertartásért, azóta nem sokat hallottunk róla. Gittával továbbra is járunk, és a köztünk lévő kötelék talán erősebb mint az időutazásom előtt. Őt is megviselik a nagyapjával történt dolgok, de ő könnyebben túlteszi rajta magát mint Ottó, mert vele, mint lánnyal soha nem alakult ki az igazi nagyszülő-unoka kapcsolat. Ottó viszont nagyon nehezen viseli, de minél több dologgal szembesül, annál elfogadóbb. Úgy látszik nála működik az "idő mindent megold" dolog. Amikor tehetjük, Annát mindig meglátogatjuk. Ma már az öccsével is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, és az ő segítségükkel próbálom minél jobban megismerni, és megismertetni az emberekkel a múltat, hogy soha többé ne lehessen még egy Auschwitz. 

 

VÉGE!

12. fejezet

Nem hittem volna, de teljesen nézhető minőség volt. Hiába, a mai kütyük azért tudják amit tudniuk kell. Először egy nagy tömeget láttam a videón még a tüntetésről, utána a srácot, aki visszarúgta a könnygáz gránátot. Innentől elkezdett remegni a film, valószínűleg ekkor indult meg a rendőrsorfal felénk, és nagy volt a káosz. Sokszor volt, hogy csak az úttestet vagy a cipőket filmeztem, de olyan is volt, hogy teljesen sötét volt a kép csak a hang hallatszott. Aztán egyszer csak kivilágosodott a kép és megláttam a sok feltartott kezű embert. Láttam, amikor megindulnak az emberek, hallottam a lövéseket és a sikításokat, kiabálásokat. Újra remegni kezdett a kép, futottam. Itt többnyire csak az épületek látszódtak, meg az úttest. A lépcsőházban szinte semmit sem lehetett látni, mert ott alapból is túl sötét volt a filmezéshez, de a lihegésem jól kivehető volt. A következő értékelhető filmrészlet az a lakásban volt, mikor a rövid géppisztoly sorozatot lehetett hallani. A szobában, ahol Anna volt a családjával, ott szinte végig a padlót vettem egy kivétellel, amikor a kölyökképű leütött a puskatussal. Itt egy pillanatra látszott az arca. Megállítottam a videót és néztem őt. Nem sok embernek adatik meg, hogy a saját kivégzése után a gyilkosa fényképét bámulja. Hirtelen ötlettől vezérelve rákötöttem a nyomtatót a gépre és kinyomtattam. A filmen ezek után már csak lábdobogást lehetett hallani, meg teherautók zúgását, utána végig sötétség volt, gondolom innentől kerülhetett bele a kapucnimba. Viszont volt egy nagyon jó kép, ami akkor készült, amikor kivettem a telót a galléromból és mielőtt véglegesen kikapcsoltam volna. Anna ült a szüleivel egymás mellett a teherautó platóján. Azonnal megállítottam és kinyomtattam. Furcsa hatása volt, hogy több mint hatvan évvel ezelőtt történt dolgokat, szép színesben, gyakorlatilag teljesen tökéletes minőségben ki tudok nyomtatni. Elhatároztam, hogy idővel kinyomtatom neki egy rendes fénykép papírra és miután bekereteztettem, megajándékozom vele. Az elhatározást tett követte, mert öt perccel később, már az üzletben válogattam a papírok közül. Vettem mellé egy korhű papírkeretet. Ezeket hazavittem, és miután kinyomtattam fénykép minőségben, elindultam Annához.

Rövid felvezetéssel elmondtam neki, hogy megtaláltam azt a kártyát, amit annak idején tőle kaptam vissza. A fénykép totális hatással volt rá. Úgy sírt, hogy azt hittem valami baja lesz neki, nem fogja bírni a szíve, vagy mit tudom én. De erős volt, nem lett semmi probléma. Utána megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e a kölyökképű nácira, és megmutattam neki a fényképet, amit kinyomtattam otthon. Ránézett és a fejét oldalra fordítva köpött egyet a saját üzletében. Nem nagyot köpött csak jelképeset, de értettem az üzenetét.

- A madárkát? - kérdezte.

Tehát ismerte. Azért hívták madárkának, mert mielőtt a gázba küldte az embereket, mindenkitől úgy köszönt el, hogy jó utat madárkáim. Nekem is ezt mondta, tehát nem tévedés, biztosan ő az. Elmondta, hogy miután felszabadították a tábort, minden náci elmenekült, többek közt a kölyökképű is. Különösen hírhedt volt a kegyetlenkedéseiről, és a személyleírások alapján, nagyon sokáig keresték és kerestették is a hatóságokkal háborús bűntett gyanúja miatt, de sosem sikerült elfogni. Megkérdeztem Annát, hogy mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy még mindig él, és én tudom hol találhatják meg. Azt válaszolta, hogy az egész üzletét oda adná annak, aki rács mögé juttatná a nácit. Azt is mondta, hogy ő tudja a módját annak, hogy hol lehet feljelenteni ezeket a rohadékokat és ha segítek neki, akkor mindent el is fog követni ennek érdekében. Az összes - még élő - tanút fel fogja kutatni.

Hazamentem és lefénymásoltam a fényképet, mert ugye csak nem adhattam oda színes képet egy 1944-es felvételről. A fénymásolat még mindig túl jó minőség volt, így arról is csináltam egy másolatot. A tizedik másolat már eléggé korhűre sikeredett, ezért azzal visszamentem Annához. Közben lelkileg vívódtam, hogy mégiscsak a barátnőm, és az egyik legjobb barátom nagyapjáról van szó, de az én elmémben olyan frissen éltek az emlékek, hogy nem érdekelt. A múlt héten ő minden lelkiismeret nélkül a gázkamrába küldött, hát én sem leszek szívbajos.

Bevittem a képet a könyvesboltba és oda adtam Annának, a címmel együtt. Két nap múlva hívott Gitta, hogy hazaért a kirándulásból. Mivel már rég nem találkoztunk, nekem meg az elmúlt napok miatt amúgy is nagyon hiányzott, gyorsan bringára ültem és áttekertem hozzájuk. Egyből egymás nyakába ugrottunk. Most még a szokásosnál is jobban szorítottam magamhoz. Éppen leültünk a szobájában és belekezdett volna az élménybeszámolójába, amikor csöngettek. Gitta anyja nyitott ajtót és hallottuk, hogy az öreget keresi a rendőrség. Ottó bejött a szobába és mondta, hogy mindenki jöjjön ki a konyhába. Amikor kimentem, az öreg a nappaliban ült és pont az adat egyeztetésnél tartottak. Tőlünk is elkértek minden papírt, hogy igazoljuk magunkat. A lakás összes részére jutott rendőr, annyian voltak. Lefoglaltak minden fényképet és tárgyi bizonyítékot, többek közt a zárható mini széfet is a tőrrel együtt. Legalább egy órán át kutakodtak és mikor úgy gondolták, hogy mást már nem érdemes keresniük, akkor elmentek. Az öreget bilincsbe vitték ki, hiába mondogatta, hogy összekeverik valakivel. Két rendőr közrefogta és kikísérték. Amikor mellém értek, rám nézett és megkérdezte, hogy te meg mit bámulsz? A szemébe néztem és azt mondtam neki halkan, hogy jó utat madárkám. Látszott rajta, hogy nem tudja hova tegyen. A szemei elkerekedtek és csak nézett. Még akkor is bámult, amikor a rendőrautóba ültették. Szerintem leesett neki, hogy ki vagyok igazából. Lehet, hogy tudat alatt ezért nem szimpatizált velem eddig, mert emlékeztettem valakire. A sors furcsa fintora volt, hogy annak az embernek az unokájával járok, aki meg akart engem öletni. Este még a híradóban is bemondták, hogy elfogtak egy náci bűnöst, aki több mint hatvan évig bujkált az igazságszolgáltatás elől. A hírek szerint tagadja bűnösségét, de a szembesítések során néhány szemtanú terhelő vallomást tett ellene, így a bíróság előzetes letartóztatásba helyezte. Ezt követően körülbelül három napig megint nem találkoztam Gittával és Ottóval sem. Ottó száznyolcvan-fokos fordulatot vett, mintha teljesen kicserélték volna. Azt mondta, hogy volt bent a börtönben látogatóban a nagyapjánál, és ott szembesült mindazokkal a dolgokkal amiket az öreg elkövetett. Rólam is kérdezte, hogy nem-e volt olyan rokonom, akit Auschwitzban megöltek. Hogy miért csinálta azt amit csinált, arra az volt a válasza, hogy akkor ilyen idők voltak, farkastörvények uralkodtak, illetve parancsot teljesített. Ottó nem akart ilyen lenni, nem akart a nagyapjára hasonlítani. Egyik nap bevittem őt Annához és leültek beszélgetni. A nő legalább két órán keresztül mesélt neki, Ottó pedig szájtátva hallgatta. Nagyon sok dolgot megtudott a nagyapjáról első kézből. Én is tudtam volna neki mesélni róla, de az én történetem az nem volt hiteles. Csak tanulságos…

11. fejezet

Kimentünk. Felmutatott a kopott táblára, amit már a tüntetés napján is, és ma is megnéztem. D NNA.

- Eredetileg a D betű után volt egy pont és utána a nevem, tehát D.ANNA könyvesboltja. A D betű a Te nevedből jött, mint David, az Anna meg én vagyok, így lett D.ANNA, csak az idő már megette.

Furcsa volt látni a D betűt és tudni, hogy az az én nevemet jelképezi.

Amit nem értettem, hogy amikor Ottó betörte a kirakatot, a D betű már akkor is ott volt, pedig akkor még a saját időmben voltam én is. Gondolom ezt hívják időparadoxonnak. Nem akartam rajta sokat gondolkodni, mert az embernek csak belefájdul a feje. Későre járt már, túl voltunk az üzlet nyitvatartásán is. Elköszöntünk egymástól, és megígértem neki, hogy akárhányszor erre járok, mindig meglátogatom. Jó érzés volt, hogy teljesíteni tudtam Anna szüleinek a kívánságát és végül is megkapta a gyűrűt. Szépen komótosan tekertem hazafelé és rendezgettem az információkat az agyamban. Az már biztos, hogy időutazásom volt. Az is biztos, hogy sokkal több infót akartam tudni erről az egészről. Valószínűleg a gáz lehetett a kulcsa az utazásomnak, mert akkor kerültem a múltba, mikor a rendőrök lefújtak vele, és vissza is akkor, amikor a gázkamrába ránk nyitották. Olyan gyökeresen megváltozott az életfelfogásom a történtek miatt, hogy teljesen magamba fordultam. Még Ottóhoz sem mentem át, pedig megígértem neki. Majd holnap. Az éjszakáim hál' istennek nyugodtan teltek, de nem voltam benne biztos, hogy ez mindig így marad. Másnap reggel szokás szerint egyedül voltam otthon és reggeliztem a konyhában, miközben a laptopomon a közösségi oldalakat böngésztem. Egyszer csak felugrott a chat ablak és Ottó keresett. Írta, hogy üres a lakás, átmehetnék dumálni, ha már tegnap nem mentem, meg este különben is buli lesz a téglagyárnál. Visszaírtam neki, hogy ha kajáltam, utána átmegyek.

El akartam neki mondani mindent, töviről hegyire, hogy mi történt velem. Kíváncsi voltam a véleményére. Egy szűk óra múlva már náluk számítógépeztünk. Most volt az első olyan alkalom amióta visszatértem, hogy teljesen ki tudtam kapcsolni a külvilágot. Tényleg jól éreztem magam. Gyorsan is repült az idő, mert elég hamar dél lett, ezért kimentünk a konyhába, hogy együnk pár falatot.

Nagy levegőt vettem, és belekezdtem a mondandómba.

- Voltam Auschwitzban.

Ottó majdnem kiköpte a röhögéstől a főzeléket.

- Aha, nekem meg van egy jó hírem.

- De én tényleg voltam.

- Nekem meg tényleg van egy jó hírem.

És a következő mozdulattal elém tolt egy kulcsot.

- Mi ez?

- Szerinted? A nagyfater fémkazettájának a kulcsa. Megtaláltam már a tüntetést követő napon, de megvártalak vele.

- Hol dugdosta eddig az öreg? - kérdeztem csillogó szemekkel.

- Lent volt a garázsban, a kocsi tartalék kulcsának a karikáján.

Mindenhol kerestük, de álmunkban sem gondoltuk volna hogy itt lesz.

- Meglessük mi van benne? - kérdezte Ottó

- Egyértelmű, azt sem tudom eddig miért vártál vele.

Nem egészen egy perc múlva már az asztalon volt a mini széf.

- Mivel Te már úgyis voltál Auschwitzban, ezért megengedem neked, hogy te nyisd ki - mondta Ottó gúnyosan vigyorogva.

- Megtisztelsz vele, de én tényleg voltam ott.

- Hát apám, téged tényleg rendesen fejbe vertek. Ne röhögtess, mert téged fegyverrel sem lehetne ilyen helyre kényszeríteni.

- Pedig azzal kényszerítettek - mondtam halkan, miközben felidéztem magamban az utazás kínjait.

Láttam, hogy a kazetta tartalma jobban érdekli, mint az én állítólagosan kitalált történetem, ezért magam felé fordítottam a széfet.

A zár olajozottan elfordult. Felnyitottam és egy eredeti horogkeresztes karszalag volt benne, amit legelőször megláttam. Kivettem és kiraktam az asztalra. Ottó azonnal lecsapott rá, mert eredetit még sosem látott, mondjuk én sem, ameddig vissza nem utaztam az időben, engem valószínűleg emiatt nem hozott lázba annyira, sőt! Alatta volt egy köteg fénykép, amit szintén az asztalra tettem. Utána egy csíkos rongyba be volt csomagolva valami nehéz. Kivettem és elkezdtem kitekerni belőle. Egy eredeti második világháborús német tiszti tőr volt benne, „blut und ehre” felirattal, ami azt jelenti, hogy "vér és becsület", ami a Hitlerjugend mottója volt.

- Ezt nézd meg - raktam Ottó elé.

Úgy vetette rá magát, mintha az élete függne tőle. Volt még a kazetta alján némi régi papírpénz meg pénz érme is, de más nem nagyon. Nem tudtam ezeket miért kellett rejtegetni, és külön elzárva tartani, bőven megfértek volna a nagy dobozban a többi fényképpel együtt. Amíg Ottó a tőrrel volt elfoglalva, addig a kezemben gyűrögettem azt a rongyot, amibe be volt csomagolva. Mivel nem tekertem ki teljesen csak addig, hogy a tőr ki tudjon szabadulni, ezért a maradék részét is széthajtottam. És ekkor kiesett valami belőle az asztalra, ami olyan sokként ért, hogy beleremegtem.

A múltban hagyott memóriakártyám volt, benne a kis műanyag tokjában. Még szerencse, hogy a kazetta takarásában esett ki és ezért Ottó nem vette észre. Azonnal lecsaptam rá és észrevétlenül az ölembe söpörtem. Mondtam Ottónak, hogy kimegyek vécére. Mikor felálltam az asztaltól, gyorsan a zsebembe rejtettem. A mellékhelyiségben közelebbről is megnéztem. Semmi kétség. Ez az én kártyám volt. De hogyan került Ottó nagyapjához? Azonnal haza akartam menni, hogy útközben a friss levegőn megpróbáljam kitalálni, de nem kellett a megoldáshoz kimenni a levegőre. Elég volt csak a konyhába visszamenni. Folyamatosan az öregen járt az eszem amikor az előszoba felől újra beléptem a konyhába. És ekkor elkapott egy deja vu érzés. Egy pillanat alatt tiszta lett a kép. Kezdődött onnan, hogy befelé jövet a konyhakövet bámultam. Ugyanaz a kő volt Ottóéknál is mint nálunk otthon. A tegnapi reggelimnél azért fogott el az a bizonyos érzés amikor a követ néztem a konyhában. Eszembe jutott amikor a tüntetés előtt az öreg kiborította a tejet a földre, ami szétfolyt. Mi láb alatt voltunk neki és mit mondott? Mit? Azt, hogy HÚZZATOK INNEN!!! Ez a kölyökképű dumája volt mindig auschwitzban! Az öreg a kölyökképű! A barátom nagyapja egy tömeggyilkos! Ő küldött engem gázkamrába! Ő vette el tőlem a memóriakártyát annak idején. Hogy miért tartotta meg, azt nem tudom, valószínűleg tetszett neki, mert használni akkor még biztosan nem tudta. Visszaültem az asztalhoz, de nem érdekelt semmi. Nem akartam azonnal elrohanni, mert nem akartam bunkó lenni Ottóval. Ő nem tehet arról, hogy a nagyapja mit csinált a háborúban. Most, hogy jobban megnéztem a rongyot, amibe bele voltak tekerve a kés meg a kártya, rájöttem, hogy ez egy olyan csíkos ruhadarab, amibe a foglyokat öltöztették, többek közt nekem is ilyen ruhám volt. Nem tudtam tovább ebben a házban maradni. Mondtam Ottónak, hogy amíg vécén voltam, hívott anyám telefonon, ezért el kell mennem. Gyorsan segítettem neki összepakolni mindent és elindultam kifelé. Mondta Ottó, hogy mielőtt elmegyek, vigyük vissza a széf kulcsát a garázsba.

Pont visszafűztük a karikára, amikor megállt a kocsi a ház előtt. Megjött az öreg. Gyorsan elindultunk a lépcsőn felfelé. Épphogy felértünk, mikor a nagyapja megjelent az ajtóban. Ő jött befelé, mi meg kifelé. Köszöntem neki, magam sem tudom miért, de csak visszamorgott valamit. Amikor mellé értem, a tekintetünk egy pillanatra összeakadt. Fiatalkori énjéhez képest, ő is rengeteget változott, de ami a legnagyobb változás volt rajta az az, hogy szakállas lett. Ismertem őt arcról, mert sokszor találkoztunk, de sosem néztem meg tüzetesebben. Most viszont a szakállát bámulva megtaláltam rajta azt amit kerestem. Ott volt a sebhely az állán amit a felborult polc okozott neki. Lehet, hogy ezt akarta eltüntetni a szakállal, mert ez egy igen jellegzetes heg volt. Egy pillanatra meg akadt a tekintete rajtam, de mielőtt bármit is kérdezhetett vagy szólhatott volna, kislisszoltam mellette és már ültem is a bringámra. Ilyen gyorsan még talán egyszer sem értem haza mint most. Felviharzottam a szobámba és bekapcsoltam a számítógépet. Elővettem a mobilom, és beleraktam a memóriakártyát.

Összekötöttem a géppel és vártam, hogy mi lesz. Egy pillanattal később felugrott a kis ablak és ott virított a memóriakártya ikonja. Dupla kattintás. Egy darab videót jelzett a megnyitott fájl, és én elindítottam.