10. fejezet

Gondoltam kiszellőztetem a fejem és átmegyek Ottóékhoz az ottmaradt bringámért. A gyűrűt gondosan elraktam a szobámban. Kifelé menet felkaptam az ágyról a mobilomat, de rögtön vissza is dobtam. Ugyanis a tavalyi telefonom volt az. Ezt nem hiszem el. Túl sok az egybeesés. Amiben odaát voltam, azokból a cuccokból semmi sincs meg, de ami a legfurcsább, hogy olyan az egész, mintha soha nem is lettek volna. Amikor kinyitottam a kertkaput, észrevettem, hogy a biciklim a kerítésnek van támasztva belülről. Ez még nem jelentett semmit, mert Ottó visszahozhatta, és ennek volt is realitása. Na mindegy, gondoltam legalább nem kell gyalog mennem, úgyis rég tekertem már. Kényelmes tempóban megpróbáltam végigjárni azt az utat, amit emlékeim szerint legutóbb haladtam. Először a mobiltelefonosnál álltam meg. Benéztem az ablakon és ugyanaz az illető volt a pult mögött, akitől a memóriakártyát vettem. Megint egy plusz pont nekem. Gondoltam rá, hogy bemegyek és megkérdezem tőle, hogy emlékszik e rám az elmúlt napokból, de végül is letettem róla, mert sokan voltak az üzletben és nem akartam feltartani. Szép lassan tekertem tovább. Meggondoltam magam és nem Ottó felé fordultam, hanem a volt tüntetés helyszíne felé. Az úttesten, ahol a rendőrökkel hadakoztunk nem tudtam megállni, mert most nem volt lezárva ez a szakasz az autók elől és nagy volt a forgalom. Körülnéztem és próbáltam felidézni a dolgokat. Megláttam azt a házat, ahová bemenekültem a lövések és a katonák elől. Gyalogosan a biciklit tolva odasétáltam. Minden második lépésnél visszanéztem, mert olyan érzésem volt, mintha valaki le akarna lőni hátulról. A bejárati ajtó előtt a járdán felidéztem annak a fiatal srácnak az arcát, aki tudtán kívül megmentett. A bejárati ajtót kicserélték és a fal is teljesen sima volt. Nem volt rajta egyetlen lövésnyom sem. Próbáltam benyitni, de zárva volt. Végignéztem a kaputelefonon a neveket, de egyik sem volt ismerős. Egy kicsit még álltam ott hátha valaki kinyitja, de nem jött senki. Kezdett esteledni, így hazatekertem, hogy majd másnap folytatom a nyomozást. Lefekvéskor a kezembe vettem a gyűrűt és addig nézegettem, ameddig el nem aludtam.

Hirtelen telefoncsörgésre riadtam fel. Először azt sem tudtam hol vagyok. Felugrottam, és vigyázzba vágtam magam, mert azt hittem menni kell appelre. Két másodperc elteltével már teljesen képben voltam mindennel. Felvettem a telót. Ottó kérdezte, hogy átugrok e hozzájuk. Mondtam, hogy ma még igen, de pontosan nem tudom mikor, mert még más dolgom is van. Ebben maradtunk. Ránéztem az órára, fél tíz volt. Elég sokat aludtam, ahhoz képest, amit szoktam. Felöltöztem és kimentem a konyhába kajálni. Élveztem, hogy azt ehetek és annyit, amennyit csak akarok. Anyám már nem volt itthon, elment dolgozni. Reggeli közben a konyhakövet néztem és elfogott valami fura érzés. Nem tudtam mi és nem is tartott sokáig, ezért nem foglalkoztam vele. Felültem a bringámra és visszatekertem a házhoz, ahol minden kezdődött. Az ajtót ismét zárva találtam, de szerencsém volt, mert egy idősebb úr pont akkor jött haza valahonnan, és beengedett a kapun. A lépcsőház belülről nem sokat változott, de építettek egy korlátot a fal mellé, ahova a bringákat lehetett lakatolni. Amíg az öreg a lépcsőn baktatott felfelé, addig én lelakatoltam. Szép lassan elindultam utána. Az öreg jobbra fordult, pont arra amerre én is annak idején. Megálltam és adtam neki egy kis előnyt. Nagyon lassan ment és nem akartam őt megelőzni. Közeledtem az ajtóhoz, ahol Dezsőék laktak. Egyszer csak az öreg megállt az ajtó előtt és a zárnál matatott. Nem nézett vissza, csak becsukta maga mögött az ajtót. Tehát Ő lakik most itt. Nem tudtam mitévő legyek, de ha már amiatt jöttem, hogy megtudjak valamit, akkor gondoltam becsöngetek. Kisvártatva megjelent az ajtóban és rám nézett.

- Miben segíthetek fiatalember? - kérdezte rekedten.

- Én csak… - dadogtam -, én csak meg szeretnék kérdezni valamit.

- Tessék csak.

- Ismerte az ön előtt itt lakókat?

- Fiatalember, itt nem lakott előttem senki, hacsak nem a szüleimre gondol, mert én mindig is itt laktam.

- Biztosan nem lakott itt egy Anna nevű lány?

- Hát lakni lakott, sőt, most is itt lakik, de már nem nagyon lány.

- Persze, persze én is úgy gondoltam. Tehát lakik itt egy Anna nevű hölgy?

- Lehet, hogy öreg vagyok, de mintha az előbb már elmondtam volna. Jelenleg nincs itthon. Mit akar a nővéremtől?

Mint a villámcsapás, úgy vágott belém a felismerés. Ez Anna öccse, akit elbújtattak a spejzban! Tehát ő is túlélte a poklot és ezek szerint Anna is.

Gyorsan rögtönöznöm kellett valamit.

- Van valamim, ami esetleg érdekelné őt.

- Esetleg egy könyv? Akkor miért a lakásán keresi, miért nem a boltban?

- Meg tudná mondani pontosan hol van az a bolt?

Az öreg elmondta, de nem örültem neki amit hallottam. Elköszöntem tőle és elindultam Annához. Amikor megálltam az üzlet előtt, felnéztem a feliratra és rossz érzés fogott el. D NNA. Ez volt az a könyvesbolt, aminek néhány napja Ottó bevágta a kirakatát, amit azóta már újra üvegeztek. Összeszűkült gyomorral benyitottam. Az ajtó felett megszólalt az ajtónyitó csengője.

- Jövök, egy pillanat! - szólt ki hátulról egy idősebb női hang. Kis üzlet volt, alig tíz négyzetméteres. Az egyik oldal teli volt könyvekkel és régi folyóiratokkal, a másik oldalon pedig különböző ajándéktárgyak és ékszerek voltak. Egyszer csak megjelent egy idős nő.

- Miben segíthetek? - kérdezte.

Nem szóltam semmit, csak néztem őt. Az arcát fürkésztem és próbáltam felidézni a régi vonásait. Nagyon sokat változott, látszott rajta, hogy sokat szenvedett. Ha 1944-ben tizennégy éves volt, akkor most kereken nyolcvan.

- Jól van fiatalember? - kérdezte.

- Igen jól vagyok. Nem vásárolni szeretnék, csak hoztam valamit, ami esetleg érdekelheti.

- Igen? Mégpedig? Könyv? Ékszer?

- Ékszer - mondtam neki.

- Mutassa.

Belenyúltam a zsebembe és elővettem a gyűrűt. Kiraktam elé a pult üveglapjára. A kezébe vette, de le is rakta mindjárt, mert nem látta rendesen. Felrakta az orra hegyére a szemüvegét és újra felvette az ékszert. Először csak nézegette, aztán rám nézett. Könnyes volt a szeme.

- Honnan van magának ez a gyűrű?

- Úgysem fogja elhinni ha elmondom.

- Azért csak próbálja meg nyugodtan.

- Nem emlékeztetem valakire? - kérdeztem halkan.

Körülbelül fél percig szótlanul nézett rám. Láttam, hogy próbálja agyban összerakni a kirakós játékot.

- Ez nem lehet igaz. Te lennél az? - motyogta maga elé.

- Én mondtam, hogy nem fogja elhinni, és nem is igazán tudom én sem megmagyarázni.

- Furcsa voltál nekem már a blokkban is. Látszott rajtad, hogy nem közülünk való vagy. Az is furcsa volt, ahogy berobbantál az életünkbe.

- Nem tudok rá semmilyen tudományos magyarázatot adni én sem, de egyszer csak ott voltam és onnan már sodródtam az eseményekkel.

- Ez az édesanyám gyűrűje volt - mondta.

- Tartsa meg nyugodtan, magát illeti - biccentettem a gyűrű felé. Furcsa volt ez az egyszer tegező, másszor magázó stílus. Nem tudtuk egymást hova rakni az időben.

- Kérsz egy teát? - kérdezte, miközben felhúzta a gyűrűt az ujjára.

Innentől fogva legalább három órán át beszélgettünk. Röviden elmondtam neki, hogy velem hogyan történt minden, a tüntetéstől a gázkamráig. Ő elmondta, hogy miután kiderült róla, hogy nő, átvitték a női blokkba és ott is maradt egészen a felszabadulásig. A háború után az út felét gyalogosan tették meg hazáig, de sokan nem bírták és meghaltak. Auschwitzban felfázott, kapott egy fertőzést és emiatt sosem lehetett gyereke. Sosem ment férjhez. Az öccsével lakik a szülői házban. Az öccsének vannak gyerekei, akiknek ő a kereszt anyja, de már nagyok, így a felesége halála után, az öccse visszaköltözött a nővéréhez. Az apja, Dezső, szintén túl élte a holokausztot, bár az egyik lábát levágták vérmérgezés miatt. A hetvenes évek közepén halt meg. Elmondta Annának, hogy nekem köszönheti azt, hogy akkor nem őt gázosították el, és az én emlékemre csinált valamit. Furcsa volt ezt hallani, hogy az én emlékemre, de az ő szemszögéből én tényleg meghaltam. Az is furcsa volt, hogy Dezsőről múlt időben beszéltünk, amikor alig pár napja még beszéltem vele. Az én emlékeimben sokkal jobban élt a fiatalkori arca, mint a saját lányáéban. Sok dologban segítettem emlékezni Annának, mert az én élményeim sokkal frissebbek voltak. Nekem minden a múlt héten történt.

- Gyere ki az üzlet elé - hívott Anna.