9. fejezet

- Fogjátok erősen! Fordítsátok oldalra, nehogy megfulladjon a hányásában.

Éreztem, hogy valaki megragadja a vállam és oldalra fordít. A szédülésem elkezdett szűnni, de folyamatosan hánytam és erős fehér fényt láttam. A halálközeli élménybeszámolók szóltak hasonló tapasztalatokról.

- Jól van nyugi, nem lesz semmi baj - mondta egy hang valahol fölöttem.

- Nővér! Nővér! Felébredt! - kiabálta ugyanaz a hang.

Lassan kezdett kitisztulni minden. Felnéztem és egy fehér ruhás nő állt mellettem, aki egy ágytálat tartott a kezében, amibe az imént hánytam. Kezdett a keserű íz eltűnni a számból.

- Hol vagyok? - kérdeztem

- Jó helyen, kórházban - mondta.

Körülnéztem és egy modern kórház, mennyezetig kicsempézett, szobájában voltam, mellettem modern műszerek.

- Milyen évet írunk?

- Csak nyugalom, nem történt semmi komoly, továbbra is 2010-et.

Maradj nyugton, pihenned kell.

- Mi történt velem?

- Baleseted volt, nagyon megütöttek.

- Azt mondta 2010-et írunk?

- Igen azt. Pár napig nem tudtál magadról, de most már minden rendben lesz.

Visszatértem.

A gyengeségtől elaludhattam, mert mire ismét kinyitottam a szemem, addigra a mellettem lévő kis szekrényen volt pár szem narancs, egy doboz rostos üdítő és sima háztartási keksz. Állítólag anyám volt bent. Nem éreztem magam gyengébbnek, mint az utolsó napokban, de persze erősebbnek sem.

Még mindig nem értettem mi történt pontosan. A nővér szerint megvertek vagy mi, és napok óta a kórházban fekszem. Ha igaz amit mond, akkor nem voltam sehol, nem menekültem senki elől és nem akartak megölni gázkamrában sem. Kérdéseimre Ottó adta meg a választ, amikor másnap bejött látogatni. Észre sem vettem, hogy bejött csak amikor megszólalt az ágyam mellett.

- Na szevasz, mintha egy kicsit fogytál volna az utóbbi időben - mondta vigyorogva.

- Szevasz. Mi van?

- Velem semmi, de téged jól fejbevertek a rendőrök.

- Milyen rendőrök? - értetlenkedtem.

- Nem emlékszel? Tüntetni voltunk.

- Arra emlékszem, csak arra nem amikor fejbevertek.

- Nem csak fejbevertek, hanem amikor a földre kerültél, még rád is tapostak véletlenül. Minket visszaszorítottak a kordon mögé, de te és még ketten a földön maradtatok. Nem engedtek vissza hozzátok, ehelyett mentőt hívtak nektek. A két másik srácot már kiengedték aznap, de beléd csak mára tudtak lelket verni. Gittával beszéltem, üdvözöl és üzeni, hogy nemsokára itthon lesz - fejezte be.

Miután Ottó elment, próbáltam újra rendezni a dolgokat. Mindenki szerint itt voltam végig, szerintem meg nem. Én igenis 1944-ben voltam, ahol kis híján halálra dolgoztattak és meg akartak ölni.

Nehéz volt megemészteni a valóságot, de annyira életszerű volt, hogy nem hagyott nyugodni. Mondjuk annak azért örültem, hogy nem haltam meg. Elhatároztam, hogy amikor kiengednek innen, akkor az interneten található összes létező forrást fel fogom kutatni annak érdekében, hogy megnyugvást találjak az álmomra. Hirtelen felültem az ágyban. Dehát el tudom kezdeni innen bentről is. Lassan kisétáltam a folyosóra és megkérdeztem a nővért, hogy a ruháink hol vannak? Arra gondoltam, hogy ha a dzsekim és a telóm megvan, akkor az azt igazolja, hogy végig itt voltam és csak egy rossz álom volt az egész. Mondta, hogy a mellettünk lévő szekrényben. Meg köszöntem neki és megvártam, amíg továbbmegy a dolgára. Odaálltam a szekrény elé és nagy levegőt vettem. Kinyitottam. Valóban volt bent egy kabát és egy farmer nadrág, de nem az enyém volt. Először azt hittem, hogy rossz szekrényt nyitottam ki. Meg is kérdeztem a velem egy kórteremben fekvő beteget, hogy ez az én szekrényem. Azt válaszolta, hogy igen. Újra kinyitottam. Leakasztottam a kabátot és megnéztem közelebbről. Az enyém volt. De nem az a kabát, amiben a tüntetésre mentem és nem az, amit elégettek 1944-ben. Egy régebbi kabátom volt, amit azelőtt hordtam, hogy a másikat megvettem volna. Végig néztem a polcot is, de a telefonom sem találtam. Eddig az én történetemet igazolta a kabát és a teló hiánya, mert hol máshol is hagyhattam volna, ha nem auschwitzban? Ez a dolog sokáig nem hagyott nyugodni, de végül is arra a következtetésre jutottam, hogy az a tárgy, ami a múltban megsemmisült, az értelemszerűen nem létezhet a jelenben.

Délután anyám volt bent látogatni. Kaptam tőle fejmosást, hogy Ő megmondta így meg úgy. Teljesen jogos volt, amit mondott, de az elmúlt napok tapasztalatai miatt nem nagyon volt rám hatással. Mondta, hogy a telefonomat ő vitte haza, mert nem akarta, hogy ellopják a kórházból. Sokan panaszkodnak a kórházi kosztra, de én úgy éreztem, hogy életemben nem ettem ilyen finomat és ilyen sokat. Még két napot tartottak bent, ameddig egy picit összeszedtem magam, utána kiengedtek. Anyám jött értem kocsival. Mondtam neki, hogy amikor jön, akkor hozza már vissza a telefonom is, mert néhány havert, meg Gittát is fel akarom hívni, meg a közösségi oldalakon is körül akarok nézni. Elköszöntem a többi betegtől, meg a nővérektől. Épp indultunk volna lefelé a lépcsőn, amikor éreztem, hogy vécére kell mennem. Mivel az álmom szerint csak napok óta ettem rendszeresen szilárd ételt, épp itt volt az ideje. Ez a wc megváltás volt a táborban tapasztalt latrinákhoz képest. Miután végeztem, megfordultam, hogy lehúzzam, de kővé dermedtem. A székletemben valami csillogott. Lehajoltam és közelebbről is szemügyre vettem. Nem undorodtam tőle, mert az utóbbi napokban átéltem ennél undorítóbb dolgokat is. Letekertem egy darab papírt és kiszedtem vele. Egy pici, apró háromszög köves gyűrű volt. Rohantam a mosdóhoz és amennyire csak tudtam, lemostam szappanos vízzel. Egy kis aranygyűrű volt, kis zöld kővel a közepén. Igaz, hogy nem néztem bele a vécébe, mielőtt ráültem, ezért elvileg már akkor is ott lehetett, bár ezt nem nagyon akartam elhinni. Tehát mégis igaz volt az egész. Ezt a gyűrűt adta oda nekem Dezső, a kenyérdarabba rejtve, mielőtt elvittek volna a gázba. Csak bámultam és nem tudtam mit higgyek. Eddig a kabátom és főleg a gyűrű, az én állításomat igazolja, szemben azokéval, akik azt állítják, hogy végig itt voltam. Még egyszer jó erősen lemostam és zsebre raktam. Hazafelé az úton is többször benyúltam a zsebembe és megtapogattam, hogy biztosan ott van. Ott volt végig. Közben néztem az úton az embereket, hogy milyen jól élnek, meg hogy milyen szinten nem tudjuk megbecsülni azt, amink van. Még nem tudom biztosra, hogy valós volt e az időutazásom, vagy csak a fantáziám szüleménye, de rájöttem, az embernek nagyon kevés is elég lehet, és az anyagi dolgok abszolút nem számítanak. Az első dolgom, amikor beléptem a szobámba, hogy bekapcsoltam a számítógépet és rákerestem auschwitzra. Mivel eddig az úgymond "előző életemben" nem foglalkoztam ezzel a dologgal, ezért minden érdekelt ezzel kapcsolatban. Olyan ismerős dolgokat kerestem, ami bizonyítja számomra, hogy igenis ott voltam. A leírások általános dolgokat tartalmaztak, de a túlélők beszámolói már jóval hitelesebb képet adtak az egészről. Sok minden egyezett az általam megtapasztaltakkal. Nyílt az ajtó és anyám beszólt, hogy felhozta a telómat. Csak intettem neki, hogy rakja le az ágyra. A youtube-on is megnéztem néhány videót, de nem igazán kötött le, mert egyfolytában azon gondolkodtam, hogy személyesen kellene utánajárni az elmúlt napok eseményeinek. Kikapcsoltam a gépet és átöltöztem. A szekrényemben reménykedve kerestem a dzsekimet, de nem találtam.

- Anya! - kiabáltam ki neki a konyhába.

- Tessék?!

- Nem láttad a fekete bomberdzsekimet?!

- Neked nincs is fekete dzsekid!

- Tudod a levehető kapucnis! - magyaráztam.

- Ha van is, én eddig sosem láttam rajtad.

Na ezzel ki voltam segítve, de még egy jel, hogy nekem van igazam.