3. fejezet

Egyszerűen képtelen voltam felfogni mi történik velem, nemhogy még a parancsait is teljesíteni tudjam. Tántorogva álltam és bambán körülnéztem. Körülöttem mindenhol katonák, teherautók és feltartott kezű emberek álltak. Férfiak, nők és gyerekek vegyesen és rengeteg bőrönd, meg szétszórt ruha hevert az utcán mindenfelé. Mi az isten folyik itt? Először kandi kamerára gondoltam, de ekkor egy ötven év körüli férfi a tömegből, aki körülbelül tőlem hat-nyolc méterre állt, elkezdett felém rohanni. Éles dörrenést hallottam. A férfi megbicsaklott és engem kis híján feldöntve, elvágódott mellettem. Hanyatt feküdt, a szájából vér bugyogott és valamit hörgött, de nem értettem belőle semmit. Aztán nem mozdult többet. Szinte sokkot kaptam. Remegett kezem-lábam és mozdulni sem tudtam. Ekkor, egyszerre többen, rohanva megindultak a tömegből. A lövések zaja szinte folyamatos volt és a legtöbbjük nem jutott pár méternél tovább. Szó szerint hullottak mint a legyek. A gyerekek sírtak, a nők sikoltoztak. Voltak, akik lefeküdtek a földre, nehogy eltalálják őket. Egy fiatal srácnak sikerült a közelembe jutnia, és miközben elfutott mellettem, engem is meglökött a vállamnál fogva.

- Fuss! - kiáltotta.

Valószínűleg ösztönösen cselekedhettem, mert elindultam a srác után. Láttam, hogy az egyik - körülbelül harminc méterre lévő - lépcsőházat szemelte ki magának menedékül. Pár méteren belül utolértem őt, sőt, meg is előztem. A lépcsőház kapuja be volt csukva és csak reméltem, hogy nem lesz bezárva, amikor odaérek. Miközben az ajtóra koncentráltam láttam, hogy az ajtó közvetlen közelében porzik a fal a lövésektől, amit valószínűleg, nekünk szántak, de célt tévesztettek. Némelyik golyónak a süvítését is hallottam, olyan közel mentek el mellettem. Biztos az is közrejátszott abban, hogy nem találtak el, hogy a bőröndöket és minden más tárgyat összevissza ugrálva kerülgettem. Futás közben, valami hátba vágott. Nem nagyon, de olyan érzés volt, mintha valaki egy marék homokot dobott volna rám. Mint egy pankrátor úgy rontottam neki az ajtónak. Mázlim volt, mert kinyílt, így szinte azonnal az épület lépcsőházában találtam magam. Túl nagy előtér nem volt, csupán annyi, hogy az ajtó ki tudjon nyílni. Mivel bent sötét volt, a kinti nappal fényéhez képest, így normális esetben kellett volna néhány másodperc mire a szemem megszokja a különbséget, ám mikor az ember az életéért fut, nincs idő ilyesmire. Ezért is nem vettem észre a lépcsők első fokát, amiben hatalmasat estem. Valószínűleg ennek köszönhettem az életem, mert ahogy felbuktam, éles sercegést hallottam a mögöttem becsukódó ajtó felől. Ahogy felnéztem, láttam, hogy vagy egy tucat golyó ütötte lyukon világít be a kinti napfény, éles csíkokat rajzolva néhány lépcsőfokra, és a szemben lévő falra. Ekkor eszembe jutott az alkalmi megmentőm, de ő valószínűleg nem jutott el idáig élve. A lépcső melletti falhoz lapulva próbáltam feljutni az első fordulóig. Csak néhány másodpercig tartott, de rettentően soknak tűnt. Miután felértem, jobbra fordultam és rohanni kezdtem a folyosón, közben néztem, hogy melyik lakásajtó mögött találhatnék magamnak menedéket. A legtöbb zárva volt, de olyat is láttam, amelyik be volt törve, jobban mondva tokostul kiszakítva. Ekkor meghallottam a lépcsőház ajtajának hatalmas dörejjel való nyílását, és a hangos ordibálást. Üldözőim utolértek, ezért kizárásos alapon a soron következő ajtót szemeltem ki magamnak, ami látszólag épnek tűnt. Szinte két kézzel kaptam a kilincs után, de még a vállammal is rásegítettem, ha netán ez is zárva lenne. Legnagyobb meglepetésemre nemhogy zárva nem volt, de még kilincsre sem volt becsukva. A lendülettől szinte berobbantam a lakás előterébe. Ugyanezzel a mozdulattal be is vágtam magam mögött az ajtót és a falnak vetettem a hátam. Próbáltam olyan halkan maradni amennyire csak lehetett. A fal mellett araszolva, a belső helyiség felé vettem az irányt. Ahogy közben visszanéztem a bejárati ajtóra, attól tartva, hogy bármikor rám rúghatja valaki, észrevettem, hogy a fal, aminek háttal támaszkodtam csupa vér, de ami még furcsább volt, az az, hogy ezt a vércsíkot én húztam a hátammal. Először megrémültem, hogy mégis eltalálhattak, de ezt a feltevést hamar elvetettem, mert a történteket leszámítva, nem éreztem magam sebesültnek. Próbáltam visszapörgetni magamban, hogy honnan a vér, de így utólag visszagondolva, csak egy lehetőség maradt. A srác, akivel együtt futottunk, mögöttem volt egészen addig, ameddig nem éreztem a hátamon azt a tompa "ütést" menekülés közben. Mivel a nézeteimből adódóan a hobbim a fegyverek, így most tudatosult bennem, hogy amivel lőttek ránk az egy úgynevezett "mauser" típusú puska volt, amit a németek előszeretettel használtak a második világháború idején. Ezek a fegyverek nagy kaliberűek és iszonyatos pusztítást tudnak végezni, főként ha kis hatótávolságon belül használják. Valószínűleg ilyennel lőtték hátba szerencsétlen gyereket, aki tudtán kívül engem fedezett hátulról. Ha valakit hátba lőnek vele, annak a hátán "csak"a bemeneti nyílás látszik, elölről viszont a fél mellkasát kitépi. Hát innen a vér. Nem az enyém volt, hanem a megmentőmé, akinek a vére és talán a belső szerveinek egy része is hátulról rám fröccsent és akit most már tényleg joggal nevezhetek megmentőmnek. A telefonom még mindig görcsösen szorítottam a kezemben. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el. Folyamatosan szédültem és hányingerem volt, de ami a legrosszabb, hogy nem tudtam mi történik velem és hogyan kerültem ide. Nem tudtam gondolkodni sem. Addig eljutottam, hogy én nem ilyen tüntetésre jöttem, mert most minden úgy néz ki, mintha háború lenne. A katonák, a feltartott kezű emberek, a lövöldözés. A gondolatmenetemből hangos lábdobogás zökkentett ki, ami egyre jobban közeledett. Ráadásul a szomszéd lakásból egy rövid géppisztoly sorozatot hallottam. Nem tudom kire, vagy mire lőhettek, mert látszólag üres volt az egész épület. A bejárati ajtón kívül még két ajtó nyílt az előszobából. A közvetlen mellettem lévőt kinyitottam, de csak egy körülbelül másfél négyzetméteres helyiség volt mögötte, telezsúfolva mindenféle kacattal. Mivel ide nem tudtam volna rejtőzni a szűkös hely miatt, ezért jobb híján a másikat kellett választanom. Épp időben ugrottam át a következő helyiségbe, mert a bejárati ajtót valaki olyan erővel rúgta be, mintha berobbantották volna. A hatalmas reccsenés után közvetlenül felugatott egy géppisztoly és röviden végig kaszálta azt a falat, ami mögött álltam. Az előbb is ilyen rövid sorozatot hallottam, gondolom minden lakásba így „köszöntek” be.

Ismét másodperceken múlott az életem. Éreztem a túloldalt a golyók becsapódását, de szerencsére a falat nem ütötte át. Tudtam, hogy nem fognak megállni az előtérben, így elrugaszkodtam a faltól, aminek eddig arccal álltam és megfordultam, hogy kiutat keressek valamerre. Amit láttam, attól olyan szinten lezsibbadtam, hogy mozdulni sem tudtam. A szoba közepén lévő asztalnál ült egy német tiszt, aki egy pisztolyt fogott rám. Mellette két katona, akiknél szintén gépfegyver volt és rám céloztak. Az ablak előtt egy korombeli fiú és valószínűleg a szülei álltak, tarkóra tett kézzel. Látszólag egy család voltak.

- Hova olyan sietősen? - kérdezte a tiszt.

- Én csak...

A mondatot már nem tudtam befejezni, mert üldözőim beléptek a szobába, azzal a katonával az élen, akit először megláttam, mikor felemeltek az úttestről. Egyből megismertem a kölyök képéről. Ő nem kérdezett semmit, hanem szó nélkül állba vágott a nála lévő puska tusával. Hál' istennek nem talált telibe, mert akkor elbúcsúzhattam volna a fogsoromtól, de arra bővel elég volt, hogy eszméletvesztés nélkül is eldőljek, mint egy zsák krumpli. Amikor ismét ütésre emelte a fegyvert, az asztalnál ülő tiszt egy csuklómozdulattal megálljt parancsolt neki. Kelletlenül, de eleget tett a parancsnak.

- Az utcán összetereltek közül szökött el - mondta a katona a tisztnek.

- Na, innen már nem fog tovább szökni. Állítsátok a többiekhez!

Még mindig a földön feküdtem és ezt a kölyökképű ki is használta, mert a felettese tiltása ellenére is olyat rúgott belém noszogatás képpen, hogy levegőt is alig kaptam. Látszott, hogy élvezi amit csinál.

- Húzzál a többihez! - ordította.

Nagy nehezen összeszedtem magam és odakúsztam a család mellé.

- Kezeket tarkóra!

Miután egymás mellé állítottak bennünket, a tiszt intett az üldözőimnek, hogy elmehetnek. Mikor kivonultak a lakásból, nekiállt folytatni azt, amit valószínűleg azelőtt is csinált, hogy én megérkeztem volna. Az asztal félig volt kibontott lekváros üvegekkel. Az egyikbe belenyúlt és megkóstolta.

- Mi ez a szar? - kérdezte.

A következő mozdulattal már vágta is a falhoz az üveget, ami alig húsz centivel kerülte el a fejem. Nem én voltam a célpont, de majdnem eltalált. Még vagy négy-öt üveg járt ugyanígy. A mellettem álló asszony, minden csattanásnál összerezdült, látszott rajta, hogy nem ilyen sorsot szánt a lekvárjainak. Közben, hogy most már nem velem voltak elfoglalva, jobban meg tudtam figyelni a fogva-tartóinkat. A két katona, sima egyen ruhában volt, sisakkal a fejükön. Azokon pedig horogkeresztes karszalag, a vállukon pedig szíjon lógott az mp 40-es géppisztoly.

A tiszt az általánosan elfogadott tiszti ruhában volt. A zubbony nyakig begombolva, bal mellkasán egy vaskereszt fityegett, a vállakon színes váll-lapokkal. A sapkája az asztalon volt, aminek a homlok részén birodalmi sas fogta a horogkeresztet. Rajta nem volt horogkeresztes karszalag, viszont a zubbony jobb gallérján egy dupla villám volt látható, ezenkívül a másik gallér csücskén egy halálfejes kitűző, az úgynevezett "totenkopf", ami az SS-nek a jele. A családot nem nagyon állt módomban megfigyelni, mert mellettem álltak és nem nagyon mertem forgolódni. Egyszer csak a tiszt megunva az eddigi kóstolgatós játékát, hirtelen felállt és azt mondta, hogy ideje indulni. Olyan hirtelen és olyan erővel ugrott fel, hogy az asztal odébb csúszott legalább egy métert. Vette a sapkáját és elindult kifelé. A két katona intett a géppisztoly csövével, hogy kövessük. Elöl a tiszt, mögötte mi sétáltunk tarkóra tett kézzel, közvetlenül mögöttünk pedig a két katona. Elég sokáig mentünk kifelé a lépcsőházból, befelé nem tűnt ilyen hosszúnak az út.