Nem hittem volna, de teljesen nézhető minőség volt. Hiába, a mai kütyük azért tudják amit tudniuk kell. Először egy nagy tömeget láttam a videón még a tüntetésről, utána a srácot, aki visszarúgta a könnygáz gránátot. Innentől elkezdett remegni a film, valószínűleg ekkor indult meg a rendőrsorfal felénk, és nagy volt a káosz. Sokszor volt, hogy csak az úttestet vagy a cipőket filmeztem, de olyan is volt, hogy teljesen sötét volt a kép csak a hang hallatszott. Aztán egyszer csak kivilágosodott a kép és megláttam a sok feltartott kezű embert. Láttam, amikor megindulnak az emberek, hallottam a lövéseket és a sikításokat, kiabálásokat. Újra remegni kezdett a kép, futottam. Itt többnyire csak az épületek látszódtak, meg az úttest. A lépcsőházban szinte semmit sem lehetett látni, mert ott alapból is túl sötét volt a filmezéshez, de a lihegésem jól kivehető volt. A következő értékelhető filmrészlet az a lakásban volt, mikor a rövid géppisztoly sorozatot lehetett hallani. A szobában, ahol Anna volt a családjával, ott szinte végig a padlót vettem egy kivétellel, amikor a kölyökképű leütött a puskatussal. Itt egy pillanatra látszott az arca. Megállítottam a videót és néztem őt. Nem sok embernek adatik meg, hogy a saját kivégzése után a gyilkosa fényképét bámulja. Hirtelen ötlettől vezérelve rákötöttem a nyomtatót a gépre és kinyomtattam. A filmen ezek után már csak lábdobogást lehetett hallani, meg teherautók zúgását, utána végig sötétség volt, gondolom innentől kerülhetett bele a kapucnimba. Viszont volt egy nagyon jó kép, ami akkor készült, amikor kivettem a telót a galléromból és mielőtt véglegesen kikapcsoltam volna. Anna ült a szüleivel egymás mellett a teherautó platóján. Azonnal megállítottam és kinyomtattam. Furcsa hatása volt, hogy több mint hatvan évvel ezelőtt történt dolgokat, szép színesben, gyakorlatilag teljesen tökéletes minőségben ki tudok nyomtatni. Elhatároztam, hogy idővel kinyomtatom neki egy rendes fénykép papírra és miután bekereteztettem, megajándékozom vele. Az elhatározást tett követte, mert öt perccel később, már az üzletben válogattam a papírok közül. Vettem mellé egy korhű papírkeretet. Ezeket hazavittem, és miután kinyomtattam fénykép minőségben, elindultam Annához.
Rövid felvezetéssel elmondtam neki, hogy megtaláltam azt a kártyát, amit annak idején tőle kaptam vissza. A fénykép totális hatással volt rá. Úgy sírt, hogy azt hittem valami baja lesz neki, nem fogja bírni a szíve, vagy mit tudom én. De erős volt, nem lett semmi probléma. Utána megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e a kölyökképű nácira, és megmutattam neki a fényképet, amit kinyomtattam otthon. Ránézett és a fejét oldalra fordítva köpött egyet a saját üzletében. Nem nagyot köpött csak jelképeset, de értettem az üzenetét.
- A madárkát? - kérdezte.
Tehát ismerte. Azért hívták madárkának, mert mielőtt a gázba küldte az embereket, mindenkitől úgy köszönt el, hogy jó utat madárkáim. Nekem is ezt mondta, tehát nem tévedés, biztosan ő az. Elmondta, hogy miután felszabadították a tábort, minden náci elmenekült, többek közt a kölyökképű is. Különösen hírhedt volt a kegyetlenkedéseiről, és a személyleírások alapján, nagyon sokáig keresték és kerestették is a hatóságokkal háborús bűntett gyanúja miatt, de sosem sikerült elfogni. Megkérdeztem Annát, hogy mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy még mindig él, és én tudom hol találhatják meg. Azt válaszolta, hogy az egész üzletét oda adná annak, aki rács mögé juttatná a nácit. Azt is mondta, hogy ő tudja a módját annak, hogy hol lehet feljelenteni ezeket a rohadékokat és ha segítek neki, akkor mindent el is fog követni ennek érdekében. Az összes - még élő - tanút fel fogja kutatni.
Hazamentem és lefénymásoltam a fényképet, mert ugye csak nem adhattam oda színes képet egy 1944-es felvételről. A fénymásolat még mindig túl jó minőség volt, így arról is csináltam egy másolatot. A tizedik másolat már eléggé korhűre sikeredett, ezért azzal visszamentem Annához. Közben lelkileg vívódtam, hogy mégiscsak a barátnőm, és az egyik legjobb barátom nagyapjáról van szó, de az én elmémben olyan frissen éltek az emlékek, hogy nem érdekelt. A múlt héten ő minden lelkiismeret nélkül a gázkamrába küldött, hát én sem leszek szívbajos.
Bevittem a képet a könyvesboltba és oda adtam Annának, a címmel együtt. Két nap múlva hívott Gitta, hogy hazaért a kirándulásból. Mivel már rég nem találkoztunk, nekem meg az elmúlt napok miatt amúgy is nagyon hiányzott, gyorsan bringára ültem és áttekertem hozzájuk. Egyből egymás nyakába ugrottunk. Most még a szokásosnál is jobban szorítottam magamhoz. Éppen leültünk a szobájában és belekezdett volna az élménybeszámolójába, amikor csöngettek. Gitta anyja nyitott ajtót és hallottuk, hogy az öreget keresi a rendőrség. Ottó bejött a szobába és mondta, hogy mindenki jöjjön ki a konyhába. Amikor kimentem, az öreg a nappaliban ült és pont az adat egyeztetésnél tartottak. Tőlünk is elkértek minden papírt, hogy igazoljuk magunkat. A lakás összes részére jutott rendőr, annyian voltak. Lefoglaltak minden fényképet és tárgyi bizonyítékot, többek közt a zárható mini széfet is a tőrrel együtt. Legalább egy órán át kutakodtak és mikor úgy gondolták, hogy mást már nem érdemes keresniük, akkor elmentek. Az öreget bilincsbe vitték ki, hiába mondogatta, hogy összekeverik valakivel. Két rendőr közrefogta és kikísérték. Amikor mellém értek, rám nézett és megkérdezte, hogy te meg mit bámulsz? A szemébe néztem és azt mondtam neki halkan, hogy jó utat madárkám. Látszott rajta, hogy nem tudja hova tegyen. A szemei elkerekedtek és csak nézett. Még akkor is bámult, amikor a rendőrautóba ültették. Szerintem leesett neki, hogy ki vagyok igazából. Lehet, hogy tudat alatt ezért nem szimpatizált velem eddig, mert emlékeztettem valakire. A sors furcsa fintora volt, hogy annak az embernek az unokájával járok, aki meg akart engem öletni. Este még a híradóban is bemondták, hogy elfogtak egy náci bűnöst, aki több mint hatvan évig bujkált az igazságszolgáltatás elől. A hírek szerint tagadja bűnösségét, de a szembesítések során néhány szemtanú terhelő vallomást tett ellene, így a bíróság előzetes letartóztatásba helyezte. Ezt követően körülbelül három napig megint nem találkoztam Gittával és Ottóval sem. Ottó száznyolcvan-fokos fordulatot vett, mintha teljesen kicserélték volna. Azt mondta, hogy volt bent a börtönben látogatóban a nagyapjánál, és ott szembesült mindazokkal a dolgokkal amiket az öreg elkövetett. Rólam is kérdezte, hogy nem-e volt olyan rokonom, akit Auschwitzban megöltek. Hogy miért csinálta azt amit csinált, arra az volt a válasza, hogy akkor ilyen idők voltak, farkastörvények uralkodtak, illetve parancsot teljesített. Ottó nem akart ilyen lenni, nem akart a nagyapjára hasonlítani. Egyik nap bevittem őt Annához és leültek beszélgetni. A nő legalább két órán keresztül mesélt neki, Ottó pedig szájtátva hallgatta. Nagyon sok dolgot megtudott a nagyapjáról első kézből. Én is tudtam volna neki mesélni róla, de az én történetem az nem volt hiteles. Csak tanulságos…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése