2014. február 1., szombat

11. fejezet

Kimentünk. Felmutatott a kopott táblára, amit már a tüntetés napján is, és ma is megnéztem. D NNA.
- Eredetileg a D betű után volt egy pont és utána a nevem, tehát D.ANNA könyvesboltja. A D betű a Te nevedből jött, mint David, az Anna meg én vagyok, így lett D.ANNA, csak az idő már megette.
Furcsa volt látni a D betűt és tudni, hogy az az én nevemet jelképezi.
Amit nem értettem, hogy amikor Ottó betörte a kirakatot, a D betű már akkor is ott volt, pedig akkor még a saját időmben voltam én is. Gondolom ezt hívják időparadoxonnak. Nem akartam rajta sokat gondolkodni, mert az embernek csak belefájdul a feje. Későre járt már, túl voltunk az üzlet nyitvatartásán is. Elköszöntünk egymástól, és megígértem neki, hogy akárhányszor erre járok, mindig meglátogatom. Jó érzés volt, hogy teljesíteni tudtam Anna szüleinek a kívánságát és végül is megkapta a gyűrűt. Szépen komótosan tekertem hazafelé és rendezgettem az információkat az agyamban. Az már biztos, hogy időutazásom volt. Az is biztos, hogy sokkal több infót akartam tudni erről az egészről. Valószínűleg a gáz lehetett a kulcsa az utazásomnak, mert akkor kerültem a múltba, mikor a rendőrök lefújtak vele, és vissza is akkor, amikor a gázkamrába ránk nyitották. Olyan gyökeresen megváltozott az életfelfogásom a történtek miatt, hogy teljesen magamba fordultam. Még Ottóhoz sem mentem át, pedig megígértem neki. Majd holnap. Az éjszakáim hál' istennek nyugodtan teltek, de nem voltam benne biztos, hogy ez mindig így marad. Másnap reggel szokás szerint egyedül voltam otthon és reggeliztem a konyhában, miközben a laptopomon a közösségi oldalakat böngésztem. Egyszer csak felugrott a chat ablak és Ottó keresett. Írta, hogy üres a lakás, átmehetnék dumálni, ha már tegnap nem mentem, meg este különben is buli lesz a téglagyárnál. Visszaírtam neki, hogy ha kajáltam, utána átmegyek.
El akartam neki mondani mindent, töviről hegyire, hogy mi történt velem. Kíváncsi voltam a véleményére. Egy szűk óra múlva már náluk számítógépeztünk. Most volt az első olyan alkalom amióta visszatértem, hogy teljesen ki tudtam kapcsolni a külvilágot. Tényleg jól éreztem magam. Gyorsan is repült az idő, mert elég hamar dél lett, ezért kimentünk a konyhába, hogy együnk pár falatot.
Nagy levegőt vettem, és belekezdtem a mondandómba.
- Voltam Auschwitzban.
Ottó majdnem kiköpte a röhögéstől a főzeléket.
- Aha, nekem meg van egy jó hírem.
- De én tényleg voltam.
- Nekem meg tényleg van egy jó hírem.
És a következő mozdulattal elém tolt egy kulcsot.
- Mi ez?
- Szerinted? A nagyfater fémkazettájának a kulcsa. Megtaláltam már a tüntetést követő napon, de megvártalak vele.
- Hol dugdosta eddig az öreg? - kérdeztem csillogó szemekkel.
- Lent volt a garázsban, a kocsi tartalék kulcsának a karikáján.
Mindenhol kerestük, de álmunkban sem gondoltuk volna hogy itt lesz.
- Meglessük mi van benne? - kérdezte Ottó
- Egyértelmű, azt sem tudom eddig miért vártál vele.
Nem egészen egy perc múlva már az asztalon volt a mini széf.
- Mivel Te már úgyis voltál Auschwitzban, ezért megengedem neked, hogy te nyisd ki - mondta Ottó gúnyosan vigyorogva.
- Megtisztelsz vele, de én tényleg voltam ott.
- Hát apám, téged tényleg rendesen fejbe vertek. Ne röhögtess, mert téged fegyverrel sem lehetne ilyen helyre kényszeríteni.
- Pedig azzal kényszerítettek - mondtam halkan, miközben felidéztem magamban az utazás kínjait.
Láttam, hogy a kazetta tartalma jobban érdekli, mint az én állítólagosan kitalált történetem, ezért magam felé fordítottam a széfet.
A zár olajozottan elfordult. Felnyitottam és egy eredeti horogkeresztes karszalag volt benne, amit legelőször megláttam. Kivettem és kiraktam az asztalra. Ottó azonnal lecsapott rá, mert eredetit még sosem látott, mondjuk én sem, ameddig vissza nem utaztam az időben, engem valószínűleg emiatt nem hozott lázba annyira, sőt! Alatta volt egy köteg fénykép, amit szintén az asztalra tettem. Utána egy csíkos rongyba be volt csomagolva valami nehéz. Kivettem és elkezdtem kitekerni belőle. Egy eredeti második világháborús német tiszti tőr volt benne, „blut und ehre” felirattal, ami azt jelenti, hogy "vér és becsület", ami a Hitlerjugend mottója volt.
- Ezt nézd meg - raktam Ottó elé.
Úgy vetette rá magát, mintha az élete függne tőle. Volt még a kazetta alján némi régi papírpénz meg pénz érme is, de más nem nagyon. Nem tudtam ezeket miért kellett rejtegetni, és külön elzárva tartani, bőven megfértek volna a nagy dobozban a többi fényképpel együtt. Amíg Ottó a tőrrel volt elfoglalva, addig a kezemben gyűrögettem azt a rongyot, amibe be volt csomagolva. Mivel nem tekertem ki teljesen csak addig, hogy a tőr ki tudjon szabadulni, ezért a maradék részét is széthajtottam. És ekkor kiesett valami belőle az asztalra, ami olyan sokként ért, hogy beleremegtem.
A múltban hagyott memóriakártyám volt, benne a kis műanyag tokjában. Még szerencse, hogy a kazetta takarásában esett ki és ezért Ottó nem vette észre. Azonnal lecsaptam rá és észrevétlenül az ölembe söpörtem. Mondtam Ottónak, hogy kimegyek vécére. Mikor felálltam az asztaltól, gyorsan a zsebembe rejtettem. A mellékhelyiségben közelebbről is megnéztem. Semmi kétség. Ez az én kártyám volt. De hogyan került Ottó nagyapjához? Azonnal haza akartam menni, hogy útközben a friss levegőn megpróbáljam kitalálni, de nem kellett a megoldáshoz kimenni a levegőre. Elég volt csak a konyhába visszamenni. Folyamatosan az öregen járt az eszem amikor az előszoba felől újra beléptem a konyhába. És ekkor elkapott egy deja vu érzés. Egy pillanat alatt tiszta lett a kép. Kezdődött onnan, hogy befelé jövet a konyhakövet bámultam. Ugyanaz a kő volt Ottóéknál is mint nálunk otthon. A tegnapi reggelimnél azért fogott el az a bizonyos érzés amikor a követ néztem a konyhában. Eszembe jutott amikor a tüntetés előtt az öreg kiborította a tejet a földre, ami szétfolyt. Mi láb alatt voltunk neki és mit mondott? Mit? Azt, hogy HÚZZATOK INNEN!!! Ez a kölyökképű dumája volt mindig auschwitzban! Az öreg a kölyökképű! A barátom nagyapja egy tömeggyilkos! Ő küldött engem gázkamrába! Ő vette el tőlem a memóriakártyát annak idején. Hogy miért tartotta meg, azt nem tudom, valószínűleg tetszett neki, mert használni akkor még biztosan nem tudta. Visszaültem az asztalhoz, de nem érdekelt semmi. Nem akartam azonnal elrohanni, mert nem akartam bunkó lenni Ottóval. Ő nem tehet arról, hogy a nagyapja mit csinált a háborúban. Most, hogy jobban megnéztem a rongyot, amibe bele voltak tekerve a kés meg a kártya, rájöttem, hogy ez egy olyan csíkos ruhadarab, amibe a foglyokat öltöztették, többek közt nekem is ilyen ruhám volt. Nem tudtam tovább ebben a házban maradni. Mondtam Ottónak, hogy amíg vécén voltam, hívott anyám telefonon, ezért el kell mennem. Gyorsan segítettem neki összepakolni mindent és elindultam kifelé. Mondta Ottó, hogy mielőtt elmegyek, vigyük vissza a széf kulcsát a garázsba.
Pont visszafűztük a karikára, amikor megállt a kocsi a ház előtt. Megjött az öreg. Gyorsan elindultunk a lépcsőn felfelé. Épphogy felértünk, mikor a nagyapja megjelent az ajtóban. Ő jött befelé, mi meg kifelé. Köszöntem neki, magam sem tudom miért, de csak visszamorgott valamit. Amikor mellé értem, a tekintetünk egy pillanatra összeakadt. Fiatalkori énjéhez képest, ő is rengeteget változott, de ami a legnagyobb változás volt rajta az az, hogy szakállas lett. Ismertem őt arcról, mert sokszor találkoztunk, de sosem néztem meg tüzetesebben. Most viszont a szakállát bámulva megtaláltam rajta azt amit kerestem. Ott volt a sebhely az állán amit a felborult polc okozott neki. Lehet, hogy ezt akarta eltüntetni a szakállal, mert ez egy igen jellegzetes heg volt. Egy pillanatra meg akadt a tekintete rajtam, de mielőtt bármit is kérdezhetett vagy szólhatott volna, kislisszoltam mellette és már ültem is a bringámra. Ilyen gyorsan még talán egyszer sem értem haza mint most. Felviharzottam a szobámba és bekapcsoltam a számítógépet. Elővettem a mobilom, és beleraktam a memóriakártyát.
Összekötöttem a géppel és vártam, hogy mi lesz. Egy pillanattal később felugrott a kis ablak és ott virított a memóriakártya ikonja. Dupla kattintás. Egy darab videót jelzett a megnyitott fájl, és én elindítottam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése